A férjem valóban csodálatos: kiválóan főz, rendet teremt a házban, és mindig odafigyel a gyerekekre. Mégis, úgy érzem, el kell hagynom őt.

Esther, egy bátor nő, megosztotta velünk a szívét foglalkoztató dilemmát: bár férje valóban csodálatos ember, ő mégis úgy érezte, hogy más irányba kell terelnie az életét. Őszinte és nyílt szavakkal mesélte el döntését, amely tele volt érzelmekkel és belső küzdelmekkel.

Néhányan talán azt hiszik, hogy nem vagyok teljesen normális. Van egy csodálatos férjem, aki rendszeresen reggelit készít nekem, amit az ágyba hoz, gondoskodik a gyerekeinkről, dolgozik, ajándékokat választ nekem, és még a ház takarításáról is ő gondoskodik. Mégis, hamarosan búcsút mondok neki, mert nem képes a lakbért kifizetni.

Amikor a második gyermekünk világra jött, a kapcsolatunk egyre távolibbá vált. Mindketten dolgoztunk, én otthonról, míg a férjem naponta ingázott. A gyerekekre egyre kevesebb idő jutott, és hirtelen az alvásom is felborult. Gyakran fent maradtam egész éjszaka, miközben a nappalok egyre inkább a feladatokkal teltek. Eközben a munkámban valahogy minden kezdett jól alakulni, és egyfajta "néma megállapodás" szerint hirtelen én kezdtem el a háztartás költségeinek nagy részét fedezni.

Egy ponton reggel arra ébredtem, hogy van két gyerekem és egy kutyám - és a jelzáloghitelt, az élelmiszert és az egyéb háztartási költségeket is én fizetem. Akkoriban többet kerestem, mert nyitottam egy nagy játékgyártó céget, ami jól ment. Valahányszor a férjem hazajött a munkából, elvitte a gyerekeket, én pedig rohantam a számítógéphez. Bolondnak éreztem magam, és kezdtem utálni az egészet.

Abban a pillanatban, amikor visszatekintek azokra az időkre, valahogy úgy érzem, hogy a férjem iránti tiszteletem egy csapásra eltűnt. Sokszor próbáltam neki elmondani, hogy sürgősen változtatnia kellene az otthoni helyzeten, mert amikor egy ember vállára olyan nagy terhek nehezednek, mint a gyereknevelés, a háztartási költségek és minden egyéb, az egyszerűen túlzottan megterhelő. De ő nem hallotta meg a szavaimat. Nála csupán egyetlen logika létezett: ha én többet keresek, akkor nekem kell magamra vigyázni.

Amit kifejtettem, az nem befolyásolja azt a tényt, hogy kiváló apa, aki rendszeresen dolgozik, és gondoskodik rólunk. Azonban az, ahogyan a pénzügyeink alakulnak, és hogy az alvásom árán kell mindezt megoldanom, olyan mély csalódást okozott, hogy lassan már a tiszteletem is megkopik iránta.

Röviden összefoglalva: már nem tekintek rá olyan emberként, aki felelősségteljesen gondoskodik a családjáról és megbízható. Hogy lehet az, hogy egy férfi a jelzáloghitel törlesztését egy nőre hárítja, aki éppen szülési szabadságon van? Miért cselekszik így, nem tűnik ez ostobaságnak? Talán kicsit régimódi vagyok, de mindig is úgy vélekedtem, hogy ez a férfi feladata. Úgy tűnik, nálunk ez nem így működik. Kezdem belátni, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk megoldani. Amikor megpróbáljuk megbeszélni, óriási veszekedés kerekedik belőle. Férfiként csalódást okozott, és már csak egy megoldást látok: távozni.