A Kalamajka néven ismert szórakoztatóipari komplexum és a titokzatos, sötét fekete csík egy különleges világot teremt, ahol a szórakozás határtalan, és a titkok folyamatosan felszínre törnek. Itt minden szögletben új élmények várnak, és a fekete csík, min

"Irányított rombolásra nevelnek, de az, hogy holnap ismét felkél a nap, már nem érdekel senkit."

Pár napja a Kalamajka nevű és jellegű szórakoztatóipari kombinát begurult a színpad közepére hacacáréból. Falovon és Háry János-i gúnyában, ahogy a szolgálati szabályzat megköveteli. Még szalutált is, felár nélkül. A művészi eset kapcsán annyiszor hangzott el aztán a művészet szó, hogy az ember napokig ette magában a cseresznyepaprikát, szegény pörkölt és tarhonya pedig a piros láboskába fonnyadt a rezsón.

A műsoros est csúcspontja minden részletében visszatükrözi azt a merész jelenetet, amely a zseniális Felhangolva című filmben található.

Miként a kapitalizmus világában, néha minden termelőegység újraértelmezi magát. Egy új projekt veszi kezdetét, friss logóval és extravagáns fellépőruhával, őt pedig az afrikai fehér űrkrisztusnak hívják. A szavanna közepén, M2-es golyószórók kereszttüzében, táncot jár beduin testvéreivel, sőt, a refrén előtt még egy kis fekete bébit is világra hoz. Íme, a modern könnyűzene: egyszerre gyönyörű, őszinte, társadalmi felelősséggel teli és mély mondanivalójú, hiszen tele van bölcsességgel és élettapasztalattal.

A mi kombinátunk finálétermékének napos partja mégsem a humor, a magas esztétika, a társadalmiüzenet-többlet, avagy a koraérett, pufók bankszámla. Hanem a koncertet mutató képernyők alján a sötét, fekete csík.

Hogy jutottunk ide? Mindig is itt voltunk. A civilizáció és elidegenedés nem tegnap kezdődött, ahogy az ezekre adott egyik válasz, a züllött menekülés sem. Rómában az előadó becsületét vesztett személynek (infamis) számított, és a rabszolgánál csak egy polccal ült feljebb, együtt a prostituálttal. A mai könnyűzene pedig a 19. századi városiasodással jelent meg. Hamar kikövetelte aztán magának a viaszhengert és a gramofont,

Bár a szöveg számos ideológiai és esztétikai hiányossággal bír, már akkor is tükrözte a nemzedéki lázadás tiszta eszméjét. E mögött valahol és valakik révén felsejlett egyfajta szenvedély. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Banden-Powell lovassági tábornok 1908-ban a cserkészetet azzal a szándékkal hozta létre, hogy közelebb hozza egymáshoz az apákat és fiaikat.

A szórakoztatás eszközeivel történő befolyásolás és irányítás mintáit olyan karakterek formálták, mint Otto Katz, Sztálin titkos ügynöke, aki Berlin, Párizs és Hollywood világát járta. Kísérletező kedvében, ösztönösen dolgozott, miközben a mögöttes pszichológiai jelenségeket csak Dietrich Bonhoeffer fogalmazta meg 1945-ben, amikor már az akasztásának várakozása terhelte. A teológus, hogy elűzze a haszontalan időt, azon merengett, mi készteti még a vallásos egyetemi tanárokat is a Führer szolgai követésére.

Két lényeges megfigyelést tett a bádogedényben kanalazva. Először is, az ember nehezen tud ellentmondani a környezetének, sőt, szinte ösztönösen alkalmazkodik ahhoz. Másodszor, amikor újabb külső impulzusok érik, ellenállásba ütközik, és ahogy védekezik, egyre inkább elszakad a valóságtól, ami megnehezíti a tanulást, a vitát és az együttműködést. Ez az állapot, ha jól alakul, akár életfogytiglan eltarthat, köszönhetően a psziché rendkívül hatékony védekező mechanizmusának, amely megóvja az egyént a külső támadásoktól (például új tudás formájában). Bonhoeffer ezt a jelenséget tudatos ostobaságnak nevezte, míg Leon Festinger egy évtizeddel később kognitív disszonanciának titulálta.

Ami mindent latba vetve, nem épp sok. A legfontosabb terméke ugyanis nem a korszakot meghatározó, helyközi zenemű, sem a szívfacsaró prózarím, és még csak nem is a tömeg, amelynek szállítása élősúlyban zajlik. Hanem inkább a tömeg feldolgozottsága, mint a műanyag tálcás gyorséttermi étkezés, valamint a birizga, amely mozgásba lendíti és felmelegíti, akár egy mikrosütő.

Az így kezelt falka automataként vezérelhető, sőt maga nyomkodja magán a gombot, nehogy új ingerhez jusson.

Kies hazánk nem hiába járt a világ élén marxista művészetfilozófiában (Karl Mannheim, Arnold Hauser, Charles de Tolnay vagy a jómadár Lukács György). 1952-ben az Állami áruház már a szakma minden díszét magán viselte. Könnyűzene és film oly bohókás jókedvben egyesült benne, mint ma a kombinátban zene és internet.

Esztétikának pedig itt egy sztori. A nyolcvanas évek elején egy Örs vezér téri sátorban működött a Cápashow. Az előadás sötétben, sejtelmes kék fények között zajlott, mely hatást szépen erősítette az üvegmedence csillogása, és a műsorvezető kísérteties hangja: "A lány leveti köpenyét. Becsusszan a vízbe. A cápa zsákmányt remél, körözni kezd. Már egészen közel került a lányhoz, aki megsimogatja, de vigyázva, mert a cápa érdes bőre sebet ejthet rajta, és akkor a vérszagra azonnal támad a fenevad. Most már ki kell jönnie a lánynak..." Előadás után néhány nappal bemondta a híradó, hogy az úszózseni végelgyengülés miatt távozott az árnyékvilágból, hűlt tetemét a Természettudományi Múzeum kapta.

Ez tehát az Érzékelés és Valóság viszonya a műben, amelynek középpontjában a magas belépő ár fénye ragyog. Ezt a megállapítást nem véletlenül teszem, hiszen sokan úgy vélik, hogy Marx annyira a múlt sötét oldalának boncolgatásában merült el, hogy a jövő lehetőségeire már nem jutott ideje.

Ennek ellenére a kortárs baloldali írókról a nagyközönségnek semmiképpen sem szabad tudnia. Ki tudja, milyen kérdéseket tennének fel, amelyek csak zavart okoznának a tánccipőjük szoros ölelésében. Inkább még több izgalomra van szükség, hogy elkerüljük a kényes témákat.