A mai panelházak világa különleges jelenség, amely a modern városi élet szerves részét képezi. Ezek az épületek nem csupán lakóhelyek, hanem életformák színhelyei is, ahol sokféle ember története fonódik össze. A panel lakások gyakran egyszerű, mégis funk
Amikor belépek a lépcsőházba, mindig megállok egy pillanatra a postaládák előtt. Szemeim végigfutnak a soron, keresve a magányosakat. Ezek a postaládák már régen elfeledték, milyen érzés, amikor az emberek naponta betérnek hozzájuk. Nyitvatartásuk már csak egy emlék, zárjaik nem csukódnak rendesen, mintha a világ elhagyta volna őket. Senki sem nyúl hozzájuk, senki sem kutat a titkaik után. Olyanok, mint elhagyott szigetek a város tengerében: nincstelenek és magányosak. Időbe telik, mire az ember felfogja, hogy ezek a postaládák valójában nem önálló entitások. A rajtuk lévő számok, a házszámok egy-egy lakásra utalnak, ahol valaha életek zajlottak. Ez a kapcsolat, ez az összekötő szál, amely összefonja a postaládákat a lakásokkal. De mi történik, ha van szám, van lakás, de a falak üresen állnak? A panellakás belseje visszhangzik, mintha az elhagyott szobák között a múlt emlékei is elzárkóztak volna a külvilágtól.
Abbahagyom a gondolatfűzést, hívom a liftet, és várom, hogy a 10. emeletről a földszintre érjen. Állok, várok... sivító hang csapja meg a fülemet: a földszinti lakásból hangos kiabálás hallatszik ki. Vajon mindenki hall mindenkit? Hát persze, hogy mindenki hall mindenkit. A nő hangosan zokog, kiabál: a férje megcsalta. Elgondolkodom, hány történetet rejtenek a falak, amik körbevesznek minket. A panellakások megannyi történetet átélhettek már, ha a falaik beszélni tudnának, teljesen más lenne a világ: az emberek rádöbbennének, hogy mennyi történet van, ami rosszabb vagy jobb, mint a sajátunk, mégsem vagyunk elég hálásak azért, amink van.
Belépek a liftbe, megnyomom az 5-ös gombot, és várok. Nyikorogva indul felfelé, én pedig a tükörbe nézve meglátom sötét karikáimat, és elgondolkodom: vajon egy kertes házban most hol lennék? Ültetném a kertben a virágokat? Vagy fáradtan a kanapéra zuhannék? Vajon boldogabb lennék, ha nem egy rozoga liftben, hanem egy tágas nappaliban lennék? A válasz valószínűleg az, hogy igen, egy darabig. Egy darabig boldog lennék, örülnék a változásnak. Aztán rádöbbennék, hogy sokkal többen múlik a boldogság.
A kulcsom keresgélése közben különös hangok szűrődnek be a tudatomba: hallom, ahogy a lift zötyögve megérkezik a földszintre, a szomszéd nénit, akinek a kutyája olyan szürreálisan röfög, mint egy kis malac, vagy a mellettünk lakótól átszűrődő tévé csobogását. A tekintetem akaratlanul is az ajtóra tapad: a kopott barna felületét nézve érzem, hogy egy alapos tisztítás ráférne, de valójában ez a fa már annyira viseltes, hogy talán még az sem segítene rajta. Az idő, mint egy éhes féreg, lassan megrágta, és ez az egyetlen erő, amelyet sosem tudunk megfordítani. De vajon tényleg annyira szörnyű ez, mint ahogy hisszük? Az idő múlása, a múlandóság... mindezek ellenére a szépség csak úgy tűnik fel a körülöttünk lévő tárgyakon: kapuk, bútorok, ajtók vagy éppen házak formájában. Micsoda ajándék, hogy tanúi lehettünk ennek a fokozatos elkopásnak. Az idő talán a legértékesebb kincsünk, de csak azok ismerik el ezt, akik valóban hajlandók meglátni a szépséget mindenben, ami körülvesz minket.
Belépve az ajtón, széles mosollyal veszem le a kabátomat, majd gondosan akasztom fel a fogasra: hazatértem. Az otthon fogalma számomra nem a kopott ajtók vagy a kertes házak jellemzője; nem az határozza meg, hogy van-e kandallóm vagy egy tágas nappalim. A saját illatom sem az, ami igazán otthonossá tesz egy helyet. A boldogság, ami eláraszt, amikor átlépek a küszöbön, nem más, mint az emlékek és az idő múlásának varázslata. Gondoljunk csak bele: vajon valaha éreztük a boldogságot egy idegen helyszínen? Tapasztaltunk már olyan igazi izgalmat, hogy új fejezetet nyitunk valahol? Nem, a boldogság forrása a kötődés, az emlékek és az idő múlása. Ha az idő megállna, vajon hol tartanánk most?
Amikor felértem a földszintről, egy sor gondolat kezdett el cikázni a fejemben, de a legmeghatározóbb az volt: a panellakások mesélnek. Képesek kifejezni többet, mint azt elsőre sejtenénk. Olyan értékeket rejtettek magukban, amelyek jóval felülmúlják a látszatot. Ha kellően figyelmesek vagyunk, a zsúfolt hétköznapok forgatagában is megérthetjük a suttogásaikat.
