Rados Ferenc, a zeneművészet kiemelkedő alakja, aki nem csupán mester volt, hanem a mesterek mestere, most elhagyta e világot. Az ő neve nem csupán a hangszerek virtuozitásával, hanem a zene mélyebb értelmének megértésével is összefonódott. Élete során ne

Korának egyik legmélyebb tudású és legnagyobb hatású magyar zongoristája volt, bár a szélesebb közönség számára ez nem mindig volt nyilvánvaló. Soha nem vágyott arra, hogy sztár vagy akár világsztár legyen. Koncertjei éppen a ritkaságukkal váltak emlékezetessé, minél kevesebb alkalommal lépett fel, annál inkább megmaradtak az emberek emlékezetében.

Schiff András megjegyezte, hogy "a jelenlegi helyzet különösen figyelemre méltó: a Zeneakadémia nem ismeri fel a világ egyik legkiválóbb pedagógusát, miközben számos zenész – mind magyar, mind külföldi – szinte verseng, hogy lehetőséget kapjon nála a tudásának fejlesztésére." Csalog Gábor pedig így fogalmazott: "A magyar zenei élet nagy alakjai, mint Liszt, Kurtág, Dohnányi vagy Weiner, mindannyian olyan tanítványi körrel büszkélkedhettek, amely Leónéhoz hasonlóan nemzetközi hírnevet szerzett."

Rados Dezső, a neves hegedűtanár, volt Ferike apja. A fiatal Rados már gyerekként is lenyűgöző memóriával rendelkezett, amely lehetővé tette számára, hogy hatalmas és sokrétű tudást gyűjtsön. Schiff András említette, hogy Ferike kiskorában a Révai-lexikon köteteit olvasta át, és ha valaki véletlenszerűen kérdezett tőle egy szócikket, ő azonnal, pontosan tudta felelni.

Az 1960-as évek közepén a Zeneakadémia falai között összeállt egy olyan tanári trió, amely a zenei oktatás történetében mérföldkőnek számított. Kadosa Pál, a kiváló mester, két tehetséges asszisztensével, Kurtág Györggyel és Rados Ferenccel együtt formálta a zenei jövőt. Rados nemsokára a főtárgy és a kamarazene kiemelkedő tanárává vált, akinek neve összefonódott a nemzetközi színtéren diadalmaskodó magyar zongoristagenerációval. Olyan neves művészek, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Csalog Gábor és Várjon Dénes mind-mind az ő irányítása alatt bontogatták szárnyaikat. Nyolcvanadik születésnapján a Népszabadság és a Muzsika oldalain özönlöttek a dicsérő szavak, ám Rados, aki "a legnagyobb őszinteséggel és legkíméletlenebbül utasította el az ünneplést", mégis inkább a háttérben maradt, mély alázattal a zene iránt.

Az őszintesége, a kérlelhetetlensége és a lényeget mindig átlátó képessége nemcsak megpróbáltatásokkal teli utat jelentett, hanem egyúttal csodálatot is ébresztett világhírű tanítványaiban. Ránki Dezső például így fogalmazott: "Ahogyan velem is, úgy vele is kemény kritikát gyakorolt... mint egy mesterlövész, mindig a lényegre tapintott. Mindezek mellett figyelembe vette a különböző tehetségek és adottságok sokszínűségét... sosem várt el senkitől olyasmit, amihez nem volt meg a megfelelő képessége. Hihetetlenül világosan látta mindenki gyengeségeit, és sosem fáradt bele abba, hogy együtt keressenek megoldásokat a fejlődésre.

Talán az egyik legfontosabb tanulság, amit tőle elsajátítottam, hogy egy előadás sosem lehet véglegesen "kész". Ha nyitott szemmel és füllel hallgatjuk az élet muzsikáját, és a kottából a lényegét igyekszünk kiolvasni, valamint szeretettel közelítünk a darabokhoz, mindig új perspektívák és lehetőségek tárulnak elénk...

"Habár külsőleg talán szarkasztikusnak és szigorúnak tűnhetett, úgy érzem, hogy nem akadt még egy tanárunk, aki ennyire elkötelezett lett volna irántunk, mint ő. Mindig volt ideje ránk, bármilyen problémával bátran megkereshettük, és hosszú órákon át beszélgethettünk vele a legmélyebb érzéseinkről" – emlékezik vissza Várjon Dénes.

A zeneművek rejtett mélységeiben való felfedezés volt az ő igazi otthona. Nem a pódiumok fénye, nem a világot bejáró ünnepeltek csillogása vonzotta, hanem a muzsika titkos világának felfejtése. A "sohasem kész" előadásról kialakított egyéni nézőpontja sokkal inkább érdekelte, mint a vegyes és néha zavaros vélemények, amelyek a közönségtől érkeztek. Ötvenes évei közepén járt, amikor letette a rendszeres koncertezést. Élete hátralévő részét a zeneakadémiai munkának szentelte, míg lehetősége volt rá, és amikor már nem tudott élni, mesterkurzusokat tartott az ország különböző pontjain és külföldön, továbbadva tudását és szenvedélyét.

Hetvenes évei vége felé újra meg-megjelent a hangversenypódiumon. E sorok írójának életre szóló élmény marad, amikor 2017-ben a Müpa egész napos Brahms-maratonija keretében a Fesztiválszínházban az esemény kivételességével tisztában lévő közönség bensőséges légkörében a maga beszédes, lucidus módján, minden külsődlegesség mellőzésével eljátszotta - elbeszélte - Brahms Nyolc zongoradarabját és a Schumann-témájára írt variációit.