A ringben kizárólag magamra támaszkodhatok, nem háríthatom át a felelősséget senkire.

Zsiga Melinda, az állami gondozásban felnőtt roma kislány, akinek életét háromszor is megpróbálták megváltoztatni, végül világbajnoki bronzérmet szerzett. Ma már nem csupán versenyző, hanem tanítóként is tevékenykedik, inspirálva ezzel a jövő generációját.

Ha léteznek valóságos tündérmesék, Zsiga Melinda története egyértelműen azok közé tartozik. Édesanyja sosem vitte haza a kórházból a kisbabát, aki Somogy megye egy eldugott kis falujában nőtt fel. Később két nevelőszülő is túladott rajta, és sajnos nem kímélték: verték, éheztették, és az iskolában is gyakran elcsúfították gúnyolódásaikkal. Kilencéves korára annyi megpróbáltatáson ment keresztül, hogy nehezen tudta megbízni abban a családban, aki végül szeretettel fogadta őt. Mégis, nem adta fel, hanem elszántsággal küzdött, hogy elérje céljait, és ennek eredményeképpen egy kick-box-világbajnoki bronzérmet szerzett. Sportkarrierje azóta is töretlenül ível felfelé, talán mert nemcsak a fizikai teljesítményére, hanem a belső egyensúlyára is nagy figyelmet fordít. Egy igazán különleges, kívül-belül gyönyörű emberrel beszélgethettem.

Sportkarrierje hét-nyolc éves korában indult, amikor az atlétika világába lépett be. Ügyessége és kitartása hamar felkeltette tanárai figyelmét, akik folyamatosan dicsérték teljesítményét. A sikerélmények varázslatos hatással voltak rá, és csak fokozódott a lelkesedése. Amikor a felső tagozatba lépett, megalakult a marcali kézilabdacsapat, amelyhez Melinda is csatlakozott. Itt is megmutatta tehetségét, és hamarosan a sportágban is elismerésre tett szert.

Rengeteg kézilabdameccset követtem figyelemmel, és tanúja voltam annak, hogy az emberek mennyire rajonganak a sportágért, főleg a női játékosok iránti lelkesedésüknek. Már fiatalon megfogalmazódott bennem, hogy a sport révén szeretnék kitűnni a tömegből - emlékezik vissza. - Vannak szép emlékeim is ebből az időszakból, de az érzéseim vegyesek, ha rágondolok. Azt hiszem, amikor sok nő van egy csapatban, az sosem egyszerű, hiszen a rivalizálás és a féltékenység gyakran felüti a fejét. Mindig is csapatjátékosnak tartottam magam, szorgalom és kitartás jellemezte a hozzáállásomat, sosem hiányoztam az edzésekről, nem voltam lázadozó, és rendre lőttem a gólokat. Ennek ellenére sokszor gyomorgörccsel indultam az edzésekre. Amikor páros feladatok következtek, biztos voltam benne, hogy én leszek az, akinek nem lesz társa. Nem tudom másképp magyarázni, mint hogy roma származású vagyok, és emiatt senki sem akart velem együtt dolgozni. De ebből a tapasztalatból sokat tanultam, és ma már edzőként kiemelt figyelmet fordítok arra, hogy senki se érezze magát kirekesztve a páros feladatok során.

Középiskolás évei alatt már az NB I/B országos kézilabdaligában szerepelt, és mindvégig az volt az álma, hogy a válogatott keretében is megmérethesse magát. Amikor Budapestre költözött a főiskola miatt, több csapatnál is próbálkozott, hogy megtalálja azt a közösséget, ahol igazán otthon érezheti magát, ahol a teljesítménye számít, nem pedig a körülmények. Az útja nem volt egyszerű, számos kihívással kellett szembenéznie.

- Egyik csapatban a lányok nem passzoltak nekem a pályán, és az öltözőben sem biztosítottak számomra helyet, így a földön kellett öltöznöm, de senkit sem érdekelt. Volt olyan edző, aki megértette a helyzetemet, de nem tudott változtatni a lányok hozzáállásán. Egy másik csapatnál viszont maga az edző döntött úgy, hogy nem ad lehetőséget a játékra, és egy tízperces bemelegítés után elküldött, mondván, hogy nem férek be a csapatba. Saját magamért sosem mertem kiállni, inkább távoztam, de mások védelmében mindig készen álltam szót emelni, mert nem tudtam elviselni az igazságtalanságot - meséli.

Sok negatív kritikát kapott a csapattársaitól a külseje miatt, pedig sosem volt túlsúlyos. Azonban abban az időben nem igazán figyelt az étkezési szokásaira. Folyamatosan sportolt, de közben bőségesen fogyasztott pörköltet nokedlivel, rántott húst majonézzel, valamint fehér kenyérrel.

- Azt képzeltem, azért néznek meg az utcán az emberek, mert kövér vagyok. A strandon nem mertem fürdőruhára vetkőzni, a boltba féltem bemenni, és ez néha még a mai napig előfordul. Ez a gátlásosság már gyerekként bennem volt, de lehet, hogy azért, mert roma származású vagyok, és ez a két dolog összeadódott bennem.

Idővel Melinda sikeresen legyőzte a félelmeit, és amikor Budapestre költözött, éveken át bikinimodellként dolgozott, sőt szépségversenyeken is megmérette magát. Amikor arról kérdezem, hogyan tudta túllépni a szégyenlősségét, és hogy mi ösztönözte arra, hogy egy számára ennyire kellemetlen helyzetbe kerüljön, nevessen mesél az első, zavarba ejtő élményéről.

A színpadon állva rettenetesen kiszolgáltatottnak éreztem magam; körülöttem a sok ember, akik kíváncsian figyelik minden mozdulatomat, olyan volt, mintha egy húspiac közepén állnék. A verseny egy teljesen új élmény volt számomra, messze a komfortzónámból. Persze, senki sem kényszerített, csupán én döntöttem úgy, hogy megmérettetem magam, és ennek több indoka is volt. Amikor Budapestre költöztem, váratlanul ért a térdszalagom elszakadása. Ma már úgy érzem, ez a város hirtelen túl sok volt számomra, és néha még most is elveszettnek érzem magam benne, például most is borzasztóan nehezen tájékozódom. Az első három napomat szinte teljesen átaludtam. Egyedül éltem egy állami gondozottak számára fenntartott lakásban, és hirtelen minden feladatot magamnak kellett megoldanom, senki segítsége nélkül. Előtte sosem szenvedtem komolyabb sportsérülést, így ezek a lelki tényezők is hozzájárulhattak a helyzetemhez. A műtétre fél évet kellett várnom, ezt követte hat hónap rehabilitáció, ami alatt pihentetnem kellett a térdemet, és nem sportolhattam. Összetörtem, mert gyerekkorom óta aktívan sportolok, és nem tudtam elképzelni, hogy mozgás nélkül éljek. A bikinimodell-versenyekre való felkészülés során viszont azt éreztem, talán már elég keményen dolgoztam a testemért ahhoz, hogy kiállhassak a színpadra.

Gyönyörű és kockázatos, még ha ezt nem is akarja elfogadni.

Aki csak a bikinimodellek szép sminkjét, csillogó ékszereit és a flitteres fürdőruhákat látja, talán nem is gondolja, hogy ez egy folytonos erőnlétet kívánó, kemény sport. Melinda súlyzós edzéseket csinált, és odafigyelt a testsúlyára, a verseny előtti héten pedig már nemcsak szigorú diétával, hanem akár víz- és sómegvonással is terhelte a testét a szálkásabb izmokért és az áhított súlyért. A koplalás megviseli az idegrendszert, és nagyon fárasztó éveken át mindent feláldozni az esztétikum oltárán.

Az életébe éppen a megfelelő pillanatban lépett be a boksz, ami igazi szerencsét jelentett számára. Egy barátja invitálta el a bokszterembe, ahol az edzők azonnal észrevették a tehetségét, és némi noszogatás után szinte ott ragadt a ringben. Kick-boxra a Vásony testvérek, Ferenc és Márton edzőtermében váltott, és azóta már edzőként is tevékenykedik ott. Noha orvosa figyelmeztette, hogy a térde védelme érdekében nem ajánlja a küzdősportot, azóta szerencsére komolyabb sérülése nem történt. Harminckét évesen, mindössze egy év versenyzés után világbajnoki bronzérmet szerzett low kick kategóriában, majd két évvel később a szarajevói világbajnokságon ismételten megismételte ezt a sikerét. K1-ben is aktívan versenyez, mind amatőr, mind profi szinten, és az utóbbi kategóriában még mindig veretlen.