Hetven év telt el azóta, hogy Pécs utcáin utoljára csilingelt a villamos. Azóta a buszok vették át a szerepet, hogy összekössék a város különböző pontjait.

"Az első villamos már elindult felénk. Csilingel, amerre jár." - szólt a népszerű sláger, Tolcsvay László szerzeménye, évtizedekkel ezelőtt. Ha azonban időben sokkal távolabbra tekintünk vissza, akkor szinte döbbenetes, hogy Pécsett, immár 112 esztendővel korábban kezdte meg szolgálatát a sárga közlekedési eszközpark. Az utolsó villamos 1960 augusztusának végén járta a pécsi utcákat.

Ahhoz, hogy a Mecsek lábánál megindulhasson a kötöttpályás városi forgalom, rengeteg dolognak kellett korábban megtörténnie.

A technikai feltételek teljesülése mellett elengedhetetlen volt, hogy a közösség igényei is hozzájáruljanak az újdonságok megvalósításához. Egy település presztízsét jelentősen növelte, ha nem csupán gyalogosan vagy lovaskocsival lehetett közlekedni rajta.

1913. szeptember 21-én megalakult a Pécsi Villamos Vasúti Rt., amely a város villamos közlekedési rendszerének üzemeltetéséért felelt. Ezen esemény jelentőségét különösen kiemeli, hogy a berendezések és eszközök a város közösségi tulajdonát képezték. Pécs Szabad Királyi Város Tanácsa tudatosan ügyelt arra, hogy a közlekedési infrastruktúra a helyi lakosság érdekét szolgálja.

Már az építkezések kezdetén világosan kirajzolódtak a beruházó és az üzemeltető cég közötti határok. Erről alaposan és átfogóan számol be a Trebin Ágost és Lehmann Ferenc által jegyzett mű, az A pécsi villamosvasút és autóbusz-közlekedés (1913-1964) című könyv, amely gazdag részletekkel szolgál a témában.

Beszélgetésünk során szóba került, hogy a villamosokat egykor a vasutak meghosszabbított karjaiként emlegették.

Ugorjunk most a Dunántúl című napilap 1913. október 21-i számához, amely részletesen beszámolt az eseményekről. Az előkészületek egy nappal korábban, reggel 9 órakor vettek kezdetét, amikor is a procedúra egy szokatlan műtanrendőri bejárással indult – hogy ez pontosan mit is takar, az talán sosem derül ki teljesen! A helyszínen megjelent Imrédy Kálmán, a Kereskedelmi Minisztérium képviseletében, aki a bejárást irányító bizottság vezetőjeként érkezett. Mellette természetesen Nendtvich Andor, Pécs akkori polgármestere is tiszteletét tette. A Ganz Gyár, amely a kiépítésért felelt, Huber János és Valatin Béla képviseletében volt jelen. Az események izgalma és a résztvevők súlya mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nap eseményei a korabeli közélet egyik fontos mozzanatává váljanak.

Az utazás befejeztével, körülbelül 11 órakor a csoport visszatért a városháza impozáns épületébe, ahol jegyzőkönyvet állítottak össze. A hálózat teljesítette az elvárásokat, így megkapták a szükséges engedélyt a hivatalos megnyitásra is.

Ezt követően, a belvárosból négy irányba indultak meg a kocsik, rajtuk az izgatott utasokkal. Az egyik a főpályaudvar felé, a másik a hadapródiskola irányába zötykölődött, a harmadik a Zsolnay Gyárat vette célba, a negyedik pedig a budai városi indóháznak tartott.

Az állomás felé araszoló járat oda-vissza 45 perc alatt tudott csak megfordulni. Ezért, akinek sietős dolga akadt, inkább leszállt, gyalog téve meg a távolságot.

Kezdetben a menetrend és a menetidő betartása igencsak kihívást jelentett. Azonban ígéretet tettek arra, hogy a jövőben minden sokkal simábban fog haladni. Sok visszaemlékezés alapján elmondható, hogy a fapados ülőkéken ücsörögve szedtük össze a városi pletykákat és témákat, hiszen ezek a helyek igazi információs központokká váltak.

A történet 1960. augusztus 31-én ért véget, amikor utoljára zötyögött végig az utolsó vonat a síneken. Másnap reggel új fejezet kezdődött Pécs közlekedésében: a vonatok helyét buszjáratok foglalták el, és a város lakói már csak az új, gördülékenyebb formáját élvezhették az utazásnak.