Új lehetőséghez jut Annus Adrián: megszólal a kalapácsvető, akit megfosztottak aranyérmétől.

Annus nyíltan megosztja gondolatait arról, hogy az athéni olimpiát körüllengő doppingbotrány milyen mély nyomot hagyott sorsán, és hogy a mai napig érezhető a hatása az életére.

Hogyan született meg az elképzelés, hogy Szabados trénereként folytassa pályafutását?

Egy hónappal ezelőtt, a tokiói világbajnokság zajos forgatagában kezdtem el beszélgetni Ármin édesapjával, Ottóval. Én az egyiptomi dobókra összpontosítottam, hiszen velük kellett foglalkoznom, de a perifériás látásomból azért figyeltem Árminra is. Néhány technikai tanáccsal próbáltam segíteni őt, de ennél mélyebbre nem merészkedhettem, hiszen a munkaadómmal való korrekt viszonyt nem akartam megkérdőjelezni. Azonban a verseny befejezése után a sors különös fordulatot hozott...

A videón látható a tokiói selejtező izgalmas pillanata, amikor a versenyző egy emlékezetes dobással biztosította helyét a döntőben. Az adrenalin szinte tapintható a levegőben, ahogy a tömeg lélegzet-visszafojtva figyeli a kulcsfontosságú pillanatot. A dobás precizitása és ereje mindent elmond a felkészülésről és az elszántságról, ami a sportág csúcsára vezet.

Természetesen, szívesen átfogalmazom a kérdésedet! Mit szólnál ehhez: "Ha esetleg?"

Az én repülőjegyem az egyiptomi kalandhoz készült, míg Szabadosékét a magyar szövetség intézte, de végül egy gépen találtuk magunkat. Már a szállodából is együtt indultunk taxival a repülőtérre. Pekingig mindhárman együtt repültünk, ott Ármin átszállt a budapesti járatra, míg Ottó és én a bécsi gépre szálltunk. Így összesen 14 órányi közös repülés és három óra tranzit állt rendelkezésünkre, ami bőséges lehetőséget biztosított a beszélgetésekre, amelyek végül a feléréshez vezettek.

Erre majd még mindenképp visszatérünk, de előtte meséljen már az elmúlt 15 évéről! Átnéztem az internet minden zegzugát, de alig-alig találtam információt.

... és ez igazán jót tett nekem! Az athéni olimpiát követő zűrzavaros időszak után feltétlenül szükségem volt egy kis békességre. Rengeteg újságíró keresett, volt, akitől - tudom, nem éppen elegáns lépés - egyszerűen nem válaszoltam, míg másoktól meg azt kértem, hogy ne kérdezzenek tőlem. Ha valóban Ármin edzőjévé válok, akkor valószínűleg nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.

Most, hogy vállalta ezt az interjút, mesélne arról, hol töltötte el az elmúlt másfél évtizedet, és milyen élményekkel gazdagodott az időszak során?

Talán sokan emlékeznek arra, hogy 2009 és 2012 között a Haladás dobóatlétái edzőjeként tevékenykedtem, és ebben az időszakban a velem együtt 2003-ban világbajnoki ezüstérmet szerző diszkoszvető, Fazekas Róbert is a kezeim alatt fejlődött. 2012-ben azonban egy izgalmas lehetőség adódott, amikor egyiptomi sportvezetők kerestek meg. Mindig is érdekelt, hogyan működik a sport más kultúrákban, így örömmel mondtam igent. Kairóban egy klubnál dolgoztam, ahol tehetséges 14-16 éves fiatalokkal foglalkoztam – kalapácsvetők, diszkoszvetők és súlylökők képzésében vettem részt. Az eddigi tapasztalataim alapján kiemelkedő eredményeket értünk el: a 2014-es nankingi ifjúsági olimpiára kvalifikált hét atléta közül öt az én irányításom alatt készült, és egyikük érmet is szerzett – ezzel ő lett az első egyiptomi sportoló, aki ilyen sikert ért el a sportágban.

Ha minden olyan jól alakult, miért döntöttél úgy, hogy elhagyod azt a helyet?

Valóban, minden elérhető dolgot megkaptam, kivéve egy fontos tényezőt: a szövetség támogatását. Annak ellenére, hogy sikeres klubedző voltam, a sportág irányítói az egyiptomi trénereket részesítették előnyben. Ez nemcsak nekem okozott hátrányt, hanem, ami még súlyosabb, a tanítványaimnak is. Ezért 2015-ben úgy határoztam, hogy inkább hazatérek.

Gyulára, ahol felnőtt? Vagy Szombathelyre ahol sportolt?

Nem, nem, a haza számomra már évek óta Ausztriát, pontosabban Alsó-Ausztria tartományt jelenti. 2009 áprilisában a párommal együtt költöztünk ki, és vágtunk bele a vállalkozói életbe. Mivel ő a vendéglátás területén mozgott, logikus lépésnek tűnt, hogy ebben próbáljuk ki magunkat, így Bécsújhelyen megnyitottuk az éttermünket. Az üzlet szépen felfutott, és nem sokkal később megkaptuk a lehetőséget, hogy egy közeli településen, Lanzenkirchenben is nyissunk egy új helyet. Egy ideig párhuzamosan irányítottuk a két éttermet, de amikor Egyiptomba utaztam, a feleségem számára túl sok lett a munka. Így végül a második éttermet tartottuk meg, ami azóta is sikeresen működik.

Amikor az interjú időpontját megbeszéltük, figyelembe kellett vennünk az étterem foglaltságát. Kérem, meséljen arról, hogy mi a szerepe az Ön által képviselt üzleti területen!

Mindenre kiterjedő feladatköröm van. Amikor elindultunk, szinte minden teendőt együtt oldottunk meg, még a vécék takarítása sem volt kivétel. Azóta azonban sokan csatlakoztak hozzánk, így a terhek némileg megoszlottak. Ennek ellenére a konyhában való főzés, mint egy igazi kukta, továbbra is az én világom. Ezt a tevékenységet igazán élvezem!

Tudják arrafelé az emberek, kinek az éttermében esznek-isznak?

Persze, egy ilyen kis helyen mindenki mindenkit ismer, meg néhány újságcikk is megjelent rólam.

Tulajként oda szokott ülni a vendégeihez beszélgetni velük? Ausztriában az ilyesminek hagyománya van.

Ez nem igazán az én asztalom, és nem is érzem magam rátermettnek. Már csak azért sem, mert az arcom mindent elárul, és nem lenne kellemes, ha egy vendég azt tapasztalná, hogy nem igazán szívből jövő a fogadtatásom. Persze mindenkinek köszönök, kezet fogok velük, de az ilyen típusú ismerkedést inkább a feleségemre bízom. Ő sokkal ügyesebb ebben a műfajban. Nem véletlen, hogy az étterem neve is tőle származik; nem Adriánnak hívják, hanem Adrienn-nek.

Lanzenkirchen mennyire távol van Szombathelytől? Elvégre valószínű, hogy nemsokára ott kezdheti el a munkáját.

Autóval körülbelül egy óra az út, de mivel 2009 és 2012 között edzőként nap mint nap ingáztam, teljesen tisztában vagyok azzal, milyen érzés ez.

Ha már újra a sport világába tévedtünk: mikor és milyen körülmények között jutottunk el ismét Egyiptomba?

2015-ben elhatároztam, hogy búcsút intek a sport világának. Természetesen továbbra is figyelemmel kísértem az eseményeket, különösen a kalapácsvetés izgalmait, de a szívemben már nem élt a korábbi ambícióm. Aztán elérkezett a 2023-as budapesti világbajnokság, ahol az új egyiptomi vezetők - akik már nem azok voltak, akikkel nyolc évvel ezelőtt találkoztam - megkerestek, hogy találkozzunk a Hotel Intercontinentalban. Gyanútlanul érkeztem a fővárosba, és alig hittem a fülemnek, amikor felajánlották, hogy legyek a szövetség dobószakágának vezetőedzője. Kértem néhány nap gondolkodási időt, és miután megbeszéltem a dolgot a családommal, végül igent mondtam.

Milyen élményekkel gazdagodott az első egyiptomi kintléthez képest?

Más. Tavalyelőtt decemberben kezdtem meg a munkát, s mivel akkor még ott voltak azok a hazai edzők, akiktől meg akartak szabadulni, eleinte nagyon kevés versenyzővel kellett csak dolgoznom. Az olimpia utáni közgyűlésen az engem szerződtető elnököt, egy finom, idősebb urat a sportvezetés már nem engedte újrázni, helyette a korábbi klubom főnökét nevezték ki, akivel baráti viszonyban voltam. Onnantól kezdve kaptam teljes jogosultságot vezetőedzőként, ami azt jelentett, hogy tizenkilenc 16 és 38 közötti dobóatlétával foglalkoztam. Hamar kiderült, hogy ez lehetetlen feladat, mert nem egy pályán voltak a dobókörök, egy 40 milliós városban kellett ide-odarohangálom. Látva, hogy ez így nem megoldható, változtattunk, és a továbbiakban csak hat kalapácsvetővel, illetve súlylökővel dolgoztam.

Persze, szívesen! Íme egy egyedi megfogalmazás: „Sikeresen?” Ha szeretnél, bővebben is kifejthetem a témát!

Hát... Azt mondom, nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna - az okok mélyebb boncolgatásába most ne menjünk bele! -, nehezen álltak át egy más ritmusra, így ugyan értünk el kisebb-nagyobb eredményeket, nem inspirált túlságosan ez a munka. Ezért nem volt érdemes lemondani a családomról, azaz ha nem jön Szabadosék megkeresése, az év végén akkor is hazajöttem volna.

Valóban, az itthoni ajánlat kiváló alkalomként szolgál. Hogyan vélekedik arról, hogy egy ilyen kiemelkedő tehetség, mint Ármin, mellett dolgozni inkább izgalmas lehetőség, vagy esetleg nagyobb felelősséggel jár?

Mindkettő. Nyugodtan állíthatom, hogy egy atlétaedző karrierjében jó esetben egyszer adódik ilyen lehetőség - a legtöbben soha nem tapasztalják meg! Ezért soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha visszautasítom ezt az ajánlatot. Ez a munka nem csupán a pénzről szól. Bár elmondtam az anyagi elvárásaimat, és ha azt el is fogadják, az még mindig csak a fele lenne annak, amit Egyiptomban kerestem. Tisztában vagyok vele, hogy kemény munka vár rám, de én úgy szeretnék világversenyekre utazni, hogy reális esélyem van a jó teljesítményre – az egyiptomiakkal ehhez nem volt meg a lehetőségem.

Miért állítja, hogy ez egy rendkívül nehéz feladat, amikor a magyar atlétika legcsillogóbb, még formálásra váró gyémántját kapja meg a kezébe?

Először is, tudom, hogy ez talán furcsának tűnik, de nem sokat tudok róla, azon kívül, hogy rendkívüli tehetséggel bír, és kiváló adottságai vannak a kalapácsvetéshez. A dobását már láttam, de azt, hogy milyen edzéseket végez, mennyit és milyen módszerekkel erősít, fut, azt még fel kell fedeznem. Egy biztos: eddig az edzései inkább véletlenszerűek voltak, mondhatni, inkább „random” stílusúak. Ezt mindenképpen rendszerbe kell foglalnom. Képzelj el egy puzzlet: tudom, milyen képet szeretnék kirakni, de még időbe telik, míg az egyes darabok a helyükre kerülnek. Remélem, lesz türelmük várni, amíg a végső kép összeáll.

Még mindig csak az út elején jársz? Pedig egy felnőtt világbajnoki nyolcadik helyezett teljesítményéről van szó...

Ennél sokkal bonyolultabb ez. Már most mondom, abban az ugrásszerű fejlődésben, ami eddig jellemezte, valamikor elkerülhetetlenül lesz megtorpanás. A kalapácsvetés egy nagyon összetett és nehéz szám, egy sikeres junior-pályafutás után általában négy-öt évet kell várni, mire a felnőttek között is beérik valaki - ha egyáltalán beérik.

Tehát jól értem, hogy egy 19 éves tehetség, mint Ármin, esetleg nem garantált, hogy a felnőtt szinten is világklasszis teljesítményt fog nyújtani?

Lehet, hogy azt hiszi, túlzok, de a 6 kilós és a felnőtt, 7,26 kilós kalapáccsal való versenyzés között olyan hatalmas a különbség, mint a diszkoszvetés és a kalapácsvetés között. Ha a versenyző egyébként a megfelelő állapotban van, a könnyebb, hat kilós kalapáccsal való dobás igazi örömforrás, míg a nehezebb, ahogy mi atléták mondjuk, "megöl". Nincs garancia arra, hogy egy kiemelkedő junior versenyzőből felnőtt szinten is sikeres sportoló válik, de az is előfordulhat, hogy valaki csak felnőtt korában bontakoztatja ki teljes potenciálját. Az ifjú kalapácsvetőknek szembe kell nézniük azzal a nehézséggel, hogy hosszú éveket kell eltölteniük anélkül, hogy komoly elismerést kapnának. Ezt lelkileg nem könnyű feldolgozni.

Tehát Ármin 6 kilós kalapáccsal elért 85 méter feletti teljesítménye alapján nem igazán tudunk biztosan megjósolni semmit a jövőjével kapcsolatban?!

Szerintem ő egy különleges eset, hiszen már a felnőtt kalapáccsal is figyelemre méltó eredményeket ért el. Az én időmben, amikor hasonló korú voltam, szintén tehetségesnek tartottak, de 10 méterrel kevesebbet tudtam dobni. Végül is sikerült elérnem a 84.19 métert, amivel még mindig a tizedik helyen állok az örökranglistán. Az ő 78.06 méteres egyéni csúcsa valóban figyelemre méltó, de még mindig messze elmarad a világbajnokságon elért 82 méteres dobásoktól, ahol négy versenyző is túldobta ezt a határt.

Mit vélekednek, a közös erőfeszítések gyümölcseként milyen eredményeket érhet el Ármin a Los Angeles-i olimpián?

A korábbiak tükrében csupán annyit tudok mondani, hogy bízom benne, hogy sikerül felzárkóznia azokhoz, akik a világbajnokságon kiemelkedtek. Érdemes megemlíteni, hogy a négyesből Bence a legidősebb, míg a többiek – Katzberg, Hummel és Kohan – mindössze 23-24 évesek. Egyetértek abban, hogy a 2028-as olimpián még nem Ármin lesz a főszereplő, de a korából fakadóan bőven lesz lehetősége, hogy legalább három, esetleg négy olimpián is megmutassa a tehetségét.

Van ennek a beszélgetésnek egy kellemetlen, de kikerülhetetlen témája. Az ön sportolói pályafutásában van egy sötét folt: az athéni olimpiai győzelme utáni hercehurca, aminek a végén megfosztották az aranyérmétől és eltiltották két évre. Nincs annak a jövőt befolyásoló nyoma?

Ha azt kérdezi, engem foglalkoztat-e még, akkor az a válaszom: megtanultam vele együtt élni. Nincsenek önértékelési problémáim, tudom, ki vagyok ebben a szakmában. Ebben csak megerősít, hogy a tokiói világbajnokságon a régi ismerősök mind örömmel jöttek oda hozzám, és a fiatalok közül is nem egy fejezte ki a tiszteletét. Mondhatom, 99 százalékban csak pozitív élményeim voltak.

Ez egy fontos szempont, de emellett felmerül a kérdés is, hogy az ön korábbi ügyei esetleg hátrányosan befolyásolhatják-e Ármin karrierjét?

Ez egy jogos felvetés, hiszen odáig rendben van, hogy Szabadosék szeretnének velem dolgozni, de ehhez még a Magyar Atlétikai Szövetség, a Magyar Olimpiai Bizottság és az állami sportirányítás vezetőinek is lehet egy-kát szava. Árminnal a közös munka csak akkor kezdődhet meg, ha velük beszéltem, és tőlük is megkapom a zöld jelzést.

Mi történik, ha nem? Két szék között a padlóra huppan: se Szombathely, se Egyiptom.

Nem fogok kétségbeesni, akkor teljes erőmmel a családi vállalkozásban fogok dolgozni. 52 évesen már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy úgy éljek, ahogy nekem jó.