Kádár számította, hány embert végeznek ki '56-os események miatt | 24.hu

A párt és a politika közvetlenül beleszólt az 1956 utáni bírósági eljárásokba, amikor Kádárék azt mondták, hogy ideje megállni. Ekkor húzták meg a határt, amikor a kivégzettek száma elérte az "ártatlanul elhunytak számát az ellenforradalmi események során". Ez a megközelítés az igazságszolgáltatást a bosszú szempontjából közelítette meg, a talio-elv, azaz a szemet szemért elv érvényesítésével.

A szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban indítottak támadást a magyar forradalom és szabadságharc leverésére, azon nyomban a megtorlás is elkezdődött. A kezdeti, rendkívül kaotikus hetekben a megszálló katonák és magyar karhatalmisták változatos csoportjai gyakorlatilag korlátok nélkül végezték a "rendteremtést", vagyis megtöltötték a börtönöket, és saját belátásuk szerint vertek agyba-főbe bárkit az utcán. Az új hatalom lépésről lépésre vette át a megtorlás irányítását, december végén statáriális bíráskodást vezetett be, '57 januárjától lehetővé tette gyorsított eljárások lefolytatását.

A szovjet vezetés márciusra arra a megállapításra jutott, hogy Kádár János képes a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) direkt irányítása nélkül is maradéktalanul teljesíteni a párt utasításait, így elengedték a kezét. Ekkortól a magyar kommunista párt vette át a megtorlás irányítását is, folyamatosan azon dolgozva, hogy jogi kereteket biztosítson a politikai bosszúhoz. Újra aktiválták a népbíróságokat, áprilistól pedig a megtorlás mértéke már "ipari méreteket öltött".

Az MSZMP vezetése ugyan nem avatkozott bele a napi ügyekbe, de a pártközpontban határozták meg az igazságszolgáltatás irányvonalát, amelyet Kádár János különösen a Nagy Imre-per kapcsán figyelemmel kísért. A vádiratot a szovjet elvtársak jóváhagyták, azonban az ítéletek meghozatalát a szovjet-jugoszláv és a szovjet-nyugati kapcsolatok aktuális helyzete befolyásolta. Hruscsov a békés egymás mellett élés politikáját népszerűsítette, így Moszkvából különböző időszakokban egyértelmű jelek érkeztek arra vonatkozóan, hogy nem támogatnák Nagy Imre és társai kivégzését.

Kádár pedig úgy volt vele, "...inkább az elnapolás mellett vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most...", ezért húzódott a volt miniszterelnök ügye egészen 1958 nyaráig. A személyes sértettségen, bosszúvágyon túl Kádár Jánost a jól felfogott önérdek is arra sarkallta, minél hamarabb és mindenképp halálos ítélettel zárja le a volt miniszterelnök ügyét. Amennyiben ugyanis Moszkvában megváltozna a széljárás, ő maga és Münnich Ferenc is könnyen a vádlottak padján találhatta volna magát '56-os szerepvállalásáért.

Az előző részben a Kádár János életére fókuszáló sorozatunk keretében történészekkel folytatott mélyreható beszélgetések révén igyekeztünk feltárni a múlt rejtelmeit. A tudományos tények és értékelések mellett a személyes visszaemlékezések is helyet kapnak, miközben időnként megállunk, hogy háttérinformációkat és pletykákat is felgöngyölítsünk. Most a megtorlás témakörénél maradva Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával folytatott diskurzusunk során újabb izgalmas részletek kerülnek napvilágra:

A Kádár-rendszer irányítói szándékosan, pontosan annyi embert állítottak a kötélre, ahány pártfunkcionárius és ÁVH-s vesztette életét a harcok alatt.

A megtorlás 1957-es statisztikái rendkívül kellemetlenül alakultak a hatalom szempontjából, az eljárás alá vont és elítélt személyek döntő többsége 30 év alatti fiatal volt, több mint egyharmaduk munkás, bő 40 százalékuk pedig paraszti származású. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megtorló gépezete tehát saját bázisát, korabeli szóhasználattal az uralkodó osztály ledarálását indította el.

A reakció, amely az 1957. december 10-i PB-ülésen született, "Határozat büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről" néven vált ismertté. E dokumentumban szigorúbb politikai felügyeletet írtak elő a nyomozó hatóságok és a bíróságok működése felett, továbbá az osztályszemlélet következetes alkalmazását szorgalmazták a büntetőjogi eljárásokban. Ez azt jelentette, hogy a különböző származású vádlottak eltérő bánásmódban részesültek: egy munkás vagy paraszt származású személy más elbírálásra számíthatott, mint egy olyan egyén, aki az 1945 előtti elit köréhez tartozott, például volt csendőr, rendőr vagy honvéd, és így osztályidegenként ült a vádlottak padján.

A gyakorlatban ugyanazon események következményei eltérően sújtották az egyes szereplőket: míg az előbbi mentesült a felelősségre vonástól, addig az utóbbira a horthysta, imperialista bélyeg rákerült, így számára a tisztázás lehetősége is teljesen kizárt volt. Az ezt alátámasztó ideológia nem volt túlságosan bonyolult, viszont a kommunista érvrendszer alapján nehezen támadható: a horthyfasiszta imperialista ellenforradalom gerjesztése és a munkáshatalom elleni lázítás képezi a középpontját, míg a munkás csupán áldozat, egy megtévesztett lélek, aki egy rövid időre elveszítette a világ tiszta látását. Kiemelkedő példa erre Pallavicini Antal gróf, az antifasiszta ellenállás tagja, aki a kommunista párthoz tartozott, és meggyőződése miatt még arisztokrata nevét is elhagyta, Pálinkásra változtatva, de ennek ellenére nem tudta elkerülni sorsának beteljesülését.

Bűne csupán annyi volt, hogy őrnagyként, a Néphadsereg kötelékében, miniszteri parancsra Budapestre kísérte Mindszenty József hercegprímást. 1957-ben azonban elítélték és kivégezték, mivel a büntetőhadjárat során szükség volt egy arisztokrata származású, reakciós bűnbakra is, akire a rendszer rámutathatott.

Germuska Pál a 24.hu számára megfogalmazza gondolatait.

A december 10-ei határozattól kezdve ezen elvek mentén folytak a vizsgálatok, már az előkészítő szakaszban is csak az osztályellenség kategóriájába tartozók ellen indítottak eljárást. Így aztán nem csoda, ha lassanként a statisztikák is a hatalom szája íze szerint változtak.

A tömeges megtorlás első hulláma körülbelül 1959 tavaszára zárult le, nagyjából 20 ezer esetben indult eljárás. Emellett ne felejtsük a Kistarcsán és Tökölön újra megnyitott internálótáborokat, ahova egy egyszerű rendőrhatósági határozattal hat hónapra bárkit el lehetett zárni, és ezt minden különösebb ok nélkül újabb fél évvel meghosszabbíthatták.

Operatív vagy Koordinációs Bizottság néven a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész és a legfelsőbb bíróság elnöke rendszeres konzultációkat tartott a súlyosabb büntetőügyekről. A belügyi tárcát ekkor a Politikai Bizottság tagja, Biszku Béla vezette, már csak ennyiből is világos, hogy

A párt és a politika nyíltan és közvetlenül beavatkoztak a bírósági eljárásokba.

Az említett büntetőpolitikai határozat először felszólította az érintetteket, majd a következő év elején egy utasítást adott ki, amelyben részletezte, hogyan kell a megyei pártvezetőknek és az igazságszolgáltatás képviselőinek konzultálniuk ezekben a kérdésekben. A forrásokban számos olyan esetet találunk, amikor az ilyen politikai beavatkozások következtében törvényességi felülvizsgálatok indultak a "kirívóan enyhe" ítéletekkel szemben, amelyek végül a politika által kívánt irányba terelődtek. Brusznyai Árpád tragikus sorsa is ezt a folyamatot példázza, hiszen az ő kivégzését Pap János megyei párttitkár "kérésére" hajtották végre. Története rendkívül megdöbbentő, részletesebben itt olvashat róla.

Az előző írásunkban már érintettük az erőszakkal teli események lényegét, amelyek ezen ítéletek tömegességében mutatkoztak meg. A Kádár-rendszer célja nem csupán az ellenfelek elnémítása és megfélemlítése volt, hanem egyfajta bosszú is, amely különös hangsúlyt kapott Kádár János személyében. Az ő szerepe és döntései kulcsszerepet játszottak abban, hogy a rendszer milyen irányba haladt, és milyen következményekkel járt mindez a társadalom számára.

Zinner Tibor történész érdekes megfigyelésre lett figyelmes Marosán György, Kádár helyettese, egy 1960. áprilisi Politikai Bizottsági ülés során. A találkozón felmerült egy vita egy első fokon hozott, nem jogerős halálbüntetés ügyében, amely során Marosán egy váratlan kijelentést tett. Elárulta, hogy államminiszterként csupán a másodfokú ítélet előtt szokott egyeztetni az igazságügyi miniszterrel, a legfőbb ügyésszel és a legfelsőbb bíróság elnökével. Azonban a jelen esetben, mivel már született egy elsőfokú halálos ítélet, nem folytattak vele előzetes konzultációt. Az elhangzottak rávilágítottak arra, hogy a jogi eljárások és a politikai döntéshozatal miként fonódnak össze egy olyan időszakban, amikor a hatalomgyakorlás rendkívül érzékeny és összetett volt.

Mit jelent ez? Egyrészt alátámasztja, hogy az elvileg független bíróság a párt egyik erős emberével egyeztet az ítélethozatalról, magyarán a politika rendkívül rövid pórázon fogta az igazságszolgáltatást. Másrészt, és témánk szempontjából ez a fontosabb, Marosán mondatai visszaigazolják és kontextusba helyezik Kádár évtizedekkel későbbi elszólását. A magyar elsőtitkár 1985 szeptemberében Moszkvában találkozott Mihail Gorbacsovval, ahol '56-ról egyrészt azt hazudta, hogy a párt nem avatkozott be a bíróságok munkájába, illetve ezt mondta:

...amikor a halálos ítéletek száma megegyezett az ellenforradalmi események során ártatlanul elveszített életek számával, arra kértem a társaimat, hogy tegyenek egy lépést hátra.

Az "ártatlanul elhunytak" kifejezés itt a Magyar Néphadsereg katonái, államvédelmi ügynökök, karhatalmi erők tagjai és civilek széles spektrumát jelenti. Érdekes megjegyezni, hogy ezeknek a személyeknek körülbelül egyharmada valójában november 4-ét követően, szovjet és magyar baráti tűz következtében vesztette életét. Hunyadi Károly 1981-ben megjelent "A munkás-paraszt hatalom védelmében" című művében 224 embert sorol fel az "ellenforradalom áldozatai" között. Ráadásul a kivégzések száma 1960 áprilisi adatainak tükrében már meghaladta a 220-at, éppen Marosán idézett szavainak elhangzásakor.

Amit tehát észlelünk, az a bosszúra épülő igazságszolgáltatás, amely a talio-elvet követi – a talio szó latin eredetű, és megtorlást jelent. Ez a megközelítés a "szemet szemért" elvét hirdeti.

A részletekben rejlő hasonló események is figyelemre méltóak. 1956. november 4-én magyar légvédelmi tüzérek nyitottak tüzet a letartóztatott Maléter Pál honvédelmi minisztert szállító szovjet konvojra a XX. kerületi Juta-domb közelében. A jelentések szerint ezen a napon 11 szovjet katona vesztette életét. A tüzérek főparancsnoka mellett 52 másik személy is a bíróság elé került, és a folyamat során, meglepő módon, 11 halálos ítélet született első fokon. Ebből végül hét ítéletet hajtottak végre - hívja fel a figyelmet Horváth Miklós hadtörténész egy nemrégiben megjelent tanulmányában.

Körülbelül 1960 áprilisi időszakától kezdődően megkezdődött a kézifék behúzása: eljutottunk a célunkhoz, és innentől fogva minden egyes halálos ítélet esetén kötelező konzultálni a legfelsőbb vezetőséggel, hogy valóban szükség van-e a kivégzésre.

„Tedd egyedivé a szövegedet!” – hangoztatja Germuska Pál.

A legújabb kutatások szerint körülbelül 231 személyt öltek meg az 1956-os forradalom és szabadságharc után, egy sor jogi eljárásnak álcázott megtorlás keretében. Erről Szakolczai Attila történész részletes és közérthető összefoglalót nyújt a Perek56.hu weboldalon. Az utolsó kivégzett a Baross téri felkelőcsoport vezetője, Nickelsburg László volt, akit a köztudat "Zsidó Laci" néven ismer. Az ő sorsáról Eörsi László történész írt bővebben, és az ítélet végrehajtása 1961. augusztus 26-án történt.

A megtorlási folyamat véglegessé válását gyakran 1963 áprilisa köré időzítik, amikor is a Kádár-rendszer, bár kissé ellentmondásosan, de mégiscsak amnesztiát hirdetett egy törvényerejű rendelet keretében. Ekkor a megszilárdult hatalom - természetesen a szovjet politikai irányelveivel összhangban - nekilátott nemzetközi kapcsolatrendszerének kiépítéséhez és rendezéséhez. A nyugati világ vezető hatalmával, az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások már 1962-ben elkezdődtek, céljuk pedig az volt, hogy az ENSZ közgyűlése vegye le napirendjéről a forradalom vérbe fojtásának ügyét.

Az Egyesült Államok "cserébe" amnesztiát kért az elítéltek számára, amelynek nyomán létrejött az 1963. évi 4. törvényerejű rendelet "a közkegyelem gyakorlásáról". Ez a rendelet 1963. március 22-én lépett hatályba, és számos elítélt számára nyújtott lehetőséget a második esélyre. Az amnesztiában részesültek között szerepeltek például azok, akik...

Valóban, több ezer ember szabadult fel ekkor, de a helyzet korántsem volt egyértelmű. Az amnesztia, amelyet "felemás" jelzővel illettek, azért kapta ezt a jelzőt, mert egyrészt azok a személyek, akiket a Rákosi-korszak jogsértései miatt ítéltek el, mentesültek a büntetés alól, miközben több mint ezer forradalmár továbbra is rácsok mögött maradt. Ők a gyilkosságért vagy annak bűnrészességéért elítéltek voltak, és sajnálatos módon az amnesztia nem terjedt ki rájuk. A legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy a legtöbb esetben nem is történt gyilkosság vagy haláleset; sok eset csupán politikai indíttatású vádaskodás volt.

Az alábbiakban egyedi megfogalmazásban írom át a szöveget: A mögöttes gondolatmenet alapján, ha valakinek fegyvere akadt, akkor azt felhasználhatta a szovjet erők ellen, és valószínű, hogy gyilkosságot is elkövetett. A fegyveres felkelők ellen felhozott vád megállapításához nem szükséges holttest vagy áldozat jelenléte; a bíróságok politikai utasításokat teljesítettek.

- hangsúlyozza Germuska Pál.

Több mint ezer forradalmár tehát kimaradt a közkegyelemből, ők majd csak az 1970-es évek elején szabadulhattak.

A következő részben letérünk a megszokott idővonalról és a szigorú politikai elemzésektől, helyette egy szórakoztatóbb irányba kalandozunk: felfedjük a híresen mértéktartó Kádár János "nőügyeit", miközben közelebbről is megismerkedünk feleségével, Tamáska Máriával.