"Felszínre hozzuk azokat a tabukat, amelyek hosszú időn át hallgatásba burkolóztak" - Az anyaságra való áttérés komoly lelki megpróbáltatásokat is jelenthet.
Földvári Nagy Zsuzsi már közel másfél évtizede vezeti a KORE, azaz a Koraszülöttekért Országos Egyesület operatív és szakmai tevékenységét. Ő maga is érintett: gyermeke a 26. hétre született, ami számára nem csupán egy új élet kezdetét jelentette, hanem egy mélyreható tapasztalatot is a nehéz szülésélményekről. Zsuzsi első kézből ismerte meg, hogy milyen maradandó nyomokat hagyhat egy váratlan komplikáció, és milyen fájdalmassá válhat az a csend, amely körülveszi azokat a testi és lelki megpróbáltatásokat, amelyeket senki sem fogalmaz meg. Az ő tapasztalatai vezetik őt abban, hogy másoknak segítsen, és hogy a koraszülöttek családjainak hangot adjon.
Túl sok nő hordoz magában elhallgatott, feldolgozatlan sebeket az anyaság korai időszakából - mutat rá Zsuzsi. - Ezért érzem létfontosságúnak, hogy beszéljünk róla. Mert a trauma nemcsak abból fakad, ami történt, hanem abból is, ha egyedül maradunk vele. A KORE keretein belül azon dolgozom, hogy azoknak a családoknak, akik hasonló úton járnak, könnyebb dolguk legyen, mint annak idején nekünk volt. Ennek a segítői útnak fontos része az is, hogy kimondjuk azokat a tabukat, amelyeket túl sokáig övezett némaság, és hogy érvényesnek tekintsük azokat a fájdalmakat, amelyeket sokszor még magunk előtt is nehéz megnevezni. A kimondás az első lépés afelé, hogy ne a szégyen, hanem a kapcsolódás, az együttérzés és a gyógyulás határozza meg, mit jelent számunkra anyává válni. A koraszülő anyától a koraszülés után szinte azonnal elvárják, hogy erős, türelmes, pozítiv gondolatokkal teli legyen. Sokszor hallja, hogy "örülj, hogy él", vagy hogy "engedd már el ezt a koraszülést, ne beszélj már erről ennyit". Abba nem gondol bele senki, hogy aki koraszülő, annak nem a felhőtlen öröm az első élménye anyaként, hanem a csontig hatoló félelem és szorongás, amivel gyakran teljesen egyedül kell megküzdenie. Ez pedig nem múlik el gombnyomásra.
Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a társadalom elvárásai gyakran elhomályosítják a valóságot, és elnyomják a valódi érzéseket. Az anyák számára ez hatalmas belső feszültséget generálhat: kívülről elvárt tőlük az önfeláldozás, a határtalan szeretet és a végtelen türelem, miközben belül esetleg kimerültséggel, szorongással vagy éppen az elveszett anyaság idealizált képével küzdenek. Ez a nyomás bűntudatot szül, hiszen a társadalmi normák azt sugallják, hogy az anyák érzéseik kifejezése, vagy az, hogy nem mindig képesek megfelelni az elvárásoknak, elfogadhatatlan.
A szülésélmény valóban rendkívüli és egyedi, ahogy Földvári Nagy Zsuzsi is megfogalmazta. Ugyanakkor ez a tapasztalat számos összetevőből áll, amelyek mindegyike hozzájárul a szülés során megélt érzésekhez. Ide tartozik a kontrollérzet, a fájdalom mértéke, a társas támogatás jelenléte, a különböző beavatkozások száma, a szülés kimenetele, valamint az átélt érzelmek sokszínűsége. Mindezek a tényezők együttesen formálják azt az egyedi élményt, ami minden nő számára más és más.
Íme egy egyedi átfogalmazás: Mesélek egy történetet! Volt egyszer egy nő, aki a vajúdás alatt egy hangos kiáltást hallott, amely azt kérte tőle, hogy ne nyögjön ennyire. Ez a pillanat mélyen beleivódott az emlékezetébe, és évekkel a szülés után is úgy érezte, hogy valami rosszul történt. Azóta is szégyenkezve tekint vissza arra az élményre. Ez az esemény az ő egyéni élményét tükrözi, és maradandóan befolyásolta azt a képet, amit saját magáról alkotott.
Hol húzódik a határvonal egy kihívást jelentő, de mégis feldolgozható élmény és egy szülés során, vagy annak kapcsán szerzett mélyen megterhelő trauma között? A szakemberek szerint a trauma olyan élmény, amikor az egyén egy adott szituációban annyira túlterhelődik, hogy fizikailag, érzelmileg és idegrendszerileg is veszélyeztetve érzi magát. Ilyenkor nem áll rendelkezésére elegendő eszköz vagy támogatás ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzettel. Ez a tapasztalat mindig egyéni, hiszen míg egyesek számára egy adott helyzet csupán nehézséget jelent, másoknál maradandó sebeket ejthet. A trauma akkor lép be a képbe, amikor a megküzdéshez szükséges biztonságérzet hirtelen eltűnik.
Földvári Nagy Zsuzsi hangsúlyozza, hogy nem minden nő tapasztal traumát az anyaság felé vezető úton. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy felismerjük és kimondjuk: sokak számára ez az életszakasz mélyen megpróbáló, sőt, akár traumatikus is lehet. Nem az a célunk, hogy dramatizáljuk a helyzetet, hanem hogy érvényesnek tekintsük ezt az élményt, és észrevegyük a benne rejlő fájdalmat, félelmet és kiszolgáltatottságot. Csak így teremthetünk teret a valódi feldolgozásnak és gyógyulásnak.
Zsuzsi egy figyelemfelkeltő példával világít rá a krízis és a trauma közötti eltérésre.
Képzeld el, hogy éppen autózol, és hirtelen defektet kapsz! Ez egy váratlan krízis: a megszokott ritmusod felborul, és a szorongás kezd eluralkodni rajtad. De ha van pótkerék a csomagtartóban, vagy tudod, kit hívj segítségül, a helyzet viszonylag gyorsan rendeződik. Talán megijedsz, és a stressz is elkap, de amint a gond megoldódik, hamar visszatérsz a megszokott életviteledhez. Most képzeld el, hogy a trauma olyan, mintha a defekt után nem lenne pótkerék, és a segítség is távol maradna. Lehet, hogy baleset is ér, és ott maradsz egyedül, a sokk fogságában. A tested és a lelked örökre megjegyzi ezt a tehetetlenség érzését, a félelmet és a fájdalmat. Még hónapokkal később is, ha csak elhaladsz azon az útszakaszon, a régi emlékek újra felélednek benned, és a remegés elönti a tested. Az ilyen élmények maradandó nyomot hagynak, és újra átélheted a múlt fájdalmát, mintha sosem léptél volna túl rajta.
A trauma tehát nemcsak az eseményt jelenti, hanem annak feldolgozatlanságát is: ott ragadsz benne valahol, mintha még mindig nem oldódott volna meg. Lehet traumatikus egy sürgősségi császár, egy nehezen induló szoptatás, egy koraszülés, egy nem várt diagnózis, egy elutasító orvosi mondat vagy verbális abúzus. De lehet az is, ha egy anya eltérő fejlődésmenetű gyermeket hoz a világra, mikor a gyermekkel egy új valóság is érkezik, és hirtelen egyedül marad azzal a belső és külső teherrel, amihez nem kapott semmilyen eszközt.
A felsorolt tényezők közül számos a hazai egészségügyi rendszer működésének alapvető aspektusaihoz kapcsolódik. Itt nem csupán a gyakran emlegetett anyagi korlátokról és szakemberhiányról van szó, hanem egy mélyebb, ám nem feltétlenül költségesebb problémáról: a szemléletmódváltásról, amely már a képzési folyamatok során is meg kell, hogy nyilvánuljon. Ahhoz, hogy a nők az anyaság első időszakát valóban biztonságban, kellő támogatással és méltósággal élhessék meg, elengedhetetlen, hogy az egészségügyi rendszer érzékenyebbé váljon a trauma kérdésére, és figyelembe vegye ennek hatásait.
Az anyaság nem csupán biológiai esemény - fejti ki Földvári Nagy Zsuzsi -. hanem identitást formáló folyamat, amely testi és érzelmi szinteken egyaránt zajlik. Az ellátórendszerben dolgozóknak, orvosoknak, szülésznőknek, védőnőknek, sőt, akár az adminisztratív munkatársaknak is fontos lenne felismerni, hogy a fizikai egészség mellett az érzelmi biztonság is alapvető. Csak így valósulhat meg egy traumaérzékeny, emberközpontú ellátás.
Melyek azok az eszközök, amelyekre legnagyobb szükség lenne? Minden, ami az emberi kapcsolódás minőségét javítja. Ezek közé tartozik az empatikus, értő figyelem, a történetek meghallása anélkül, hogy azonnal gyors megoldási javaslat vagy ítélet érkezne a szakember részéről. Fontos a testbeszéd és a nonverbális jelek tudatos használata: a tekintet, a hangnem, a testtartás éppúgy közvetíthet biztonságot, mint a szavak. Mindehhez elengedhetetlen a trauma testi-lelki működésének megértése, mivel ez segít elkerülni a téves következtetéseket vagy hibáztatást. És nem maradhat ki az önismeret sem: ahhoz, hogy egy segítő szakember képes legyen jelen nyitottan közeledni mások fájdalmához és bizonytalanságához, elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a saját határaival és érzéseivel. A segítők is emberek. Ahhoz, hogy hosszú távon képesek legyenek jelen lenni mások fájdalmában, elengedhetetlen a saját jóllétük védelme, a kiégés megelőzése.
A leggyakrabban megfogalmazott kihívás: "Nincs időnk rá" - fogalmaz Földvári Nagy Zsuzsi. Valóban, a figyelem és a jelenlét nem csupán időigényes, hanem elengedhetetlen is. Ha nem alakítjuk ki a megfelelő körülményeket, a rendszer folyamatosan figyelmen kívül hagyja a valós szükségleteket. Rendszerszintű szemléletváltásra van szükség, amelyben minden érintett, legyen az az ellátásban dolgozó szakember, döntéshozó vagy a társadalom egésze, vállalja a felelősséget. Nem csupán az anyákért, hanem a gyermekekért, a családokért és a jövő generációk testi és lelki jólétéért is. Ha valóban komolyan vesszük az anyaságot mint életeseményt, akkor ideje figyelmet szentelni a benne rejlő traumákra is. Mert a gyógyulás nem a csendes magányban, hanem kapcsolatokban, közösségben és biztonságos környezetben történik.
A trauma egyik legfájdalmasabb összetevője az elszigetelődés: hogy valami nagyon nehéz történt, és ebben az érintett teljesen egyedül maradt. Ez a fajta magány különösen pusztító lehet az anyaság érzékeny időszakaiban: a szülés után, a gyermekágyas hetekben vagy a korai anyaság kihívásai közepette.
Földvári Nagy Zsuzsi hangsúlyozza, hogy a környezet támogatása kulcsfontosságú ebben az időszakban. Legyen szó a párkapcsolatról, a családról, egészségügyi szakemberekről vagy barátokról, nem mindegy, hogy a nő valódi visszajelzéseket, figyelmet és elfogadást kap-e, vagy éppen ellenkezőleg, csend, bagatellizálás és ítélkezés veszi körül. Az olyan megjegyzések, mint a "Mi bajod van, hiszen ezt mindenki túléli?" vagy a "Csak az a lényeg, hogy egészséges legyél!" - nem enyhítik a fájdalmát, hanem inkább fokozzák azt. Könnyen felmerülhet benne a kérdés: "Tényleg csak én érzem így? Talán velem van a probléma?" Ez a bizonytalanság és önvád már önmagában is másodlagos traumát okozhat. Ezért is elengedhetetlen a társas feldolgozás: amikor az anya megoszthatja a történetét anélkül, hogy megkérdőjeleznék, megszakítanák vagy próbálnák helyrehozni. Ilyenkor az emberek egyszerűen ott vannak mellette, figyelemmel és együttérzéssel. E folyamat során kezdhet értelmet nyerni az élménye. Bár nem oldódik meg minden varázsütésre, de legalább a helyére kerülhet: kiszabadul a magány és a szégyen sötétjéből.
A környezetünk kulcsszerepet játszik az életünk alakulásában. Képes rombolni, de ugyanakkor építeni is: a traumák gyakran azoknak az embereknek a jelenlétéből vagy éppen hiányából erednek, akik körülöttünk vannak. Ugyanakkor, ha mellettünk állnak olyanok, akik megértenek minket, és hiteles figyelemmel fordulnak felénk, az segíthet a gyógyulásunkban.
A társas tér, legyen az egy támogató barát, egy érzékeny szakember vagy egy sorstárs közösség , sok mindenben segíthet - mondja Földvári Nagy Zsuzsi. - Többek között abban, hogy az élmény ne rekedjen meg a testben, ahol testi tünetek formájában jelenkezik, ne váljon szégyenné, mert amit kimondanak, azt már nem kell titkolni, és a nő újra kapcsolódni tudjon saját erejéhez, kompetenciájához. Fontos látni, hogy ez a kapcsolódás nem csak a legközelebbi hozzátartozóktól jöhet. Sok nőnek ad hatalmas megkönnyebbülést az, amikor olyanokkal beszélgethet, akik hasonlót éltek át. A sorstársak közössége, a biztonságos csoportos megosztás gyakran felszabadító erejű. A kollektív megértés, a közös nyelv és élmények újfajta biztonságot teremtenek, amely kiegészíti az egyéni feldolgozást, sőt, sok esetben előfeltétele annak. Így van ez a KORE szülőcsoportjaiban is, hiszen a sorstársi közösség megtartó ereje kiemelkedő. A trauma feldolgozása tehát nemcsak belső munka. Az érintett kapcsolati térben sérül, és kapcsolati térben gyógyul, és minden egyes támogató mondat, minden hiteles jelenlét gyógyító erejű.
