Leharapom tőből mindkét lábad, mint egy vadállat, aki nem ismer irgalmat.

Vágjátok ki az erdő leghatalmasabb fáját ezzel a heringgel!

A Monty Python legendás kultusza mellett szinte hihetetlen, hogy mennyi akadályt kellett leküzdenie ennek a csapatnak ahhoz, hogy megvalósíthassák első nagyjátékfilmjüket. Ekkorra már túl voltak egy rendkívül népszerű, 45 epizódot számláló tévésorozaton, amely öt éven át futott a BBC-n. Ennek ellenére a filmtársaságok egyáltalán nem mutattak érdeklődést a forgatókönyvük iránt. Sokan nem hitték, hogy a csapat képes lenne átlépni a sorozat és a film közötti határt, és különösen elutasítóvá váltak, amikor kiderült, hogy a fiúk maguk szeretnék rendezni a filmet. A tagok mindannyian jelzáloggal terhelték meg otthonaikat, míg a 230 ezer fontos költségvetés felét magánbefektetők, főleg lemezkiadók és rockzenekarok állták: a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Genesis és a Jethro Tull is jelentős összegekkel járult hozzá, mindannyian húsz-húszezer fonttal. Azóta a befektetésük óriási nyereséget hozott számukra.

A forgatásra mindössze öt hét állt a pythonok rendelkezésre, akiknek fejenként négyezer font honorárium járt a írásért és a színészkedésért, de menet közben a producer közölte velük, hogy az összeg felét csak a végén kapják meg. John Cleese mégis attól a kéréstől borult ki a legjobban, hogy a forgatás idején takarékosságból osztozzon valakivel a szállodai szobáján, ahol szerinte egyébként is szörnyű körülmények uralkodtak.

Egy izgalmas verseny vette kezdetét: ki ér vissza előbb a hotelbe? A vendégek csupán körülbelül 60 százaléka élvezhette a meleg víz jótékony áramlását.

Készítette: Vladimir Ignatov. Nyisd meg és élvezd ezt a coub-ot, tele végtelenített jelenetekkel!

A producer egy kis spórolási trükköt eszelt ki: megpróbált minket rávenni, hogy közös fürdőszobákban frissüljünk fel! Hát nem egy kis ravasz figura?

Ezt követően Cleese és Idle áttelepedtek egy másik szállodába, ahol egy lenyűgöző úszómedence várta őket. Közben, a visszaemlékezések szerint, éppen akkor érkezett a helyszínre 24 gyönyörű fiatal nő, akik az Anthrax Kastélyban zajló fürdőszüzek jelenetéhez készültek.

Bár a legenda makacsul él, miszerint a pénzhiány szülte azt a kreatív megoldást, hogy Artúr király és lovagjai két fél kókuszdió összeütögetésével utánozzák a lovaglást, ennek a valósággal nem sok köze van. Terry Gilliam, aki mindig grandiózus látványvilágra vágyott, valóban úgy emlékszik, hogy ha lett volna rá lehetőség, igazi lovakat használtak volna. Ugyanakkor a többi alkotó emlékei szerint mindannyian lenyűgözve figyelték, ahogy Michael Palin előállt a kókuszdiós ötlettel, és valójában ez indította el a film teljes kreatív folyamatát. Kicsit mindannyian megkönnyebbültek, hogy nem kellett a lovakkal bajlódniuk.

A filmet különleges módon két rendező készítette el, azonban egyikük sem rendelkezett korábbi tapasztalattal a rendezés terén: Terry Gilliam és Terry Jones, akik azóta mindketten jelentős karriert futottak be a filmiparban.

A két Terry mindig is szoros barátságban volt, és a film koncepcióját illetően is hasonló elképzelésekkel rendelkeztek: rengeteg sár, misztikus ködös tájak, valamint hiányos fogazatú karakterek, ami a középkor hiteles bemutatását célozta meg. Úgy vélték, hogy ez a recept elegendő ahhoz, hogy a közös rendezésük sikeres legyen, amelyet naponta váltva próbáltak megvalósítani. Ám hamarosan kiderült, hogy nem mindenben egyeznek a nézeteik.

Gilliam maximalista volt, és az apróságokkal való pepecselés szinte már a vérévé vált; a beállításokkal való bajlódás szinte végtelenségig elhúzódott, hiszen minden egyes jelenetet úgy akart megalkotni, hogy az szemet gyönyörködtető legyen. Ezzel szemben Jones folyamatosan azon járt az esze, hogy az idő szorítása egyre erősebbé válik, így állandóan siettetni próbálta a folyamatokat. Amikor már tényleg a határidők közelébe értek, Jones végül magához ragadta az irányítást, amire Gilliam nem reagált éppen pozitívan. Szerinte Jones mindig is rivalizálni próbált vele, és például azt is megfigyelte, hogy ha egy jelenet felvétele félbeszakadt, és másnap Jones vette át a rendezést, kényszeresen megváltoztatta a beállításokat és a világítást. Természetesen ez fordítva is igaz volt, így a stáb folyamatosan vesztegette az időt, miközben a kreatív feszültség csak fokozódott.

"Folyamatosan ezzel küzdöttek, mert nem tudtak dűlőre jutni a tennivalókat illetően. A stáb szó szerint az őrület határára jutott, mert állítólag nem egyszer a lázadás szélére sodródtak. Számukra ez az egész nagyon amatőrnek és szervezetlennek tűnt" - osztotta meg Carol Cleveland, aki a Rossznyavalya vár Essnekijét játszotta.

Terry Gilliam nemrégiben a HVG-nek mesélt arról, hogy kezdetben megbízták az első asszisztenst, bízva abban, hogy ő képes lesz egységet kovácsolni. Ám a dolog végül úgy alakult, hogy nem csupán ketten, hanem már hárman képviseltek eltérő nézőpontokat és célokat.

A felvételek kiválogatásában is nehezen jutottak dűlőre, ami odáig fajult, hogy Gilliam saját bevallása szerint esténként néhányszor visszalopózott, és visszacserélte a felvételt arra, amit ő gondolt jónak, vagy újravágta az egész jelenetet.

A helyzet abból adódott, hogy az én jobb szemem élesebb látást biztosít, mint Terryé.

Ráadásul a színészek, különösen John Cleese, igyekeztek manipulálni egymást. Ha valamiben nem voltak egy véleményen, gyakran a másik rendezőre mutogattak, mondván, hogy az sosem kérne tőlük ilyesmit, és hogy bárcsak ő is itt lenne. Nem meglepő tehát, hogy a Brian életét végül Terry Jones egyedül irányította.

Az sem tette könnyebbé a dolgot, hogy mindkettőjüket Terrynek hívják.

A film producerét, Mark Forstatert azonban hamarosan mindketten megutálták, akárcsak a többiek. "Alkalmassága a jelek szerint azon a tényen alapult, hogy egyszer egy lakásban élt Terry Gilliammel. John megvetette a fickót, és még Michael is gorombán fogalmazott róla a naplójában (...) Megszegtük Mike Nichols produkciós alapszabályát: Ne dolgozz seggfejekkel!" - írta Eric Idle. Forester 2012-ben be is perelte a Monty Pythont, hogy részesüljön a Gyalog galopp alapján készült Spamolot című színpadi musical bevételeiből, azt állítva, hogy a film forgatókönyve az ő ötletein is alapult, amit a bíróságon a hátsó padokban ülő Idle hangos hahotázással fogadott.

A minimális rutin hiánya szintén komoly kihívások elé állította a forgatási folyamatot. A két Terry hiába töltött el két hetet Wales és Skócia felfedezésével, hogy megfelelő helyszíneket találjanak, végül az utolsó pillanatban derült ki, hogy a kiválasztott kastélyoknál mégsem forgathatnak. A skót környezetvédelmi minisztérium elutasította a kérelmüket, kijelentve, hogy a film forgatókönyve "összeegyeztethetetlen az épületek méltóságával". Így aztán két, magántulajdonban lévő kastélyra kellett korlátozniuk a forgatást, amelyeket minden elképzelhető szögből rögzítettek, hiszen ezek adták a filmben szereplő épületek alapját.

Az egyetlen probléma az volt, hogy amikor megérkezett a stáb, senki sem tudta előkeríteni a kastély kulcsát. A tulajdonos fia azonnal repülőre ült, hogy segítsen nekünk. Emellett ott volt még az elhullott birka esete is. Valaki rábukkant az útszélén egy döglött birkára, elhozta, kibelezte, és ezt a francia csapat a várfalról dobta le – osztotta meg Terry Gilliam a HVG-vel.

A forgatás első napján a fejük fölött lebegő katasztrófa árnyékában úgy cibálták fel a drága, egyetlen hangrögzítésre alkalmas kamerájukat az Örök Veszedelem Szurdokához, hogy a mechanika szívét adó fogaskerekek ripityára törtek, és a készülék teljesen működésképtelenné vált. Ezzel szemben már-már apróságnak tűnt, hogy az esküvői jelenet helyszínén csupán a lépcső maradt érintetlen, mivel a látványtervező úgy ítélte meg, hogy a többi részlet a berendező feladata. Így hát a rendezőknek az utolsó pillanatban kellett a díszletet összeszerelniük, mintha csak a tűzoltók érkeztek volna a lángok közepébe.

Graham jócskán ivott, és nekilátott üvöltözni velünk, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, milyen ostoba alakok, és hogy micsoda haszontalan, buta figurák vagyunk.

Ami kezdetben egy felkészületlen és alulfinanszírozott forgatásnak tűnt, az gyorsan totális zűrzavarrá változott.

Bár a Monty Python tagjai nem tudtak túl sokat a rendezésről, az írás terén viszont már jelentős tapasztalattal rendelkeztek, hiszen mindannyian íróként tevékenykedtek a csoport megalakulása előtt. A tévésorozat elkészítése során jól működött az a módszer, amely szerint a szerzők vagy párosok megírták a saját jeleneteiket, majd azokat felolvasva a csapat előtt közösen finomítottak rajtuk, ha szükség volt rá. Most azonban egy összefüggő történetet kellett létrehozniuk, ami nem kis kihívást jelentett a hat fős csapat számára, hiszen mindig akadt egy-egy tag, aki más irányba akart terelni a dolgokat. Ráadásul egyikük sem rendelkezett a filmforgatókönyv-írás szakmai titkaival, így a régi, megszokott módszerüknél maradva tulajdonképpen fordítva közelítettek a feladathoz. Ahelyett, hogy először a cselekmény fővonalát alakították volna ki, inkább egy sor jelenetet írtak, amelyeket később próbáltak összefűzni egy koherens történetté. Az eredmény végül egész jónak bizonyult, bár Cleese megjegyezte, hogy a film még jobb lett volna, ha a központi szál kidolgozását egy konkrét párosra bízzák.

A Szent Kelyhet kutatják, és ez az alaphelyzet, de a lényeg az, hogy az egész valójában egy üres keret. Végül mindenki rádöbben, hogy a sztorinak nincs is igazi tartalma. Mi magunk sem tudtuk, hogyan zárjuk le ezt a mesei utazást. Én azt javasoltam, hogy inkább hagyjuk az egészet félbe, és adjuk át magunkat a csendnek.

Az első forgatókönyv körvonalai közül csupán néhány valósult meg. A film kezdetben a hetvenes évek Londonjában bontogatta volna szárnyait, ahol Artúr a Harrods fényűző boltjában bukkant volna rá a szent kehelyre. Végül azonban a történelem iránti mély vonzalommal rendelkező Palin és a Chaucer műveit alaposan ismerő Jones sikeresen meggyőzték a csapat többi tagját, hogy a cselekmény teljes egészében a középkori világba helyezkedjen el.

Terry Jones szívét különösen megviselte egy jelenet, amely a hírhedt Vad Brian királyról szólt. Ez a kegyetlen monarcha igazi szórakozásként űzte, hogy a szűk fekvéses stílusban zenélő énekegyütteseket lelövette. A jelenet csúcspontjaként egy hírnök máját is ki szerették volna venni, de sajnos a költségvetés nem tette lehetővé ezt az extravaganciát.

A főszerep elvállalására senki sem akadt, mert a színészek inkább a színesebb, szórakoztatóbb karakterek megformálására vágytak. Artúr figuráját sokan túl komornak és unalmasnak tartották, hiszen a britek királyaként szinte végig komoly arccal kell állnia a körülötte zúduló poénáradat elé. Graham Chapman azonban észrevette a szerepben rejlő potenciált, hiszen egy film sikerének megőrzéséhez elengedhetetlen egy erős középpont.

Pompás megjelenése és az a csodálatos, szentekhez méltó, sokat megélt arckifejezése egyedülállóan emelte ki őt a környezetéből.

Brian életében nem volt már ilyen szoros összhang a szereposztás kérdésében, hiszen Cleese is nagyon vágyott arra, hogy ő alakítsa Briant. Azonban a többiek végül úgy döntöttek, hogy Chapman kapja a főszerepet. Később Cleese is elismerte, hogy ez a választás bizonyult a legjobb megoldásnak.

Chapman elhatalmasodó alkoholproblémái már korábban feszültségeket szültek a csoporton belül. A sorozat felvételei gyakran döcögősen zajlottak miatta; rendszeresen akadtak gondjai a szöveg megjegyzésével, és nem vette ki egyenlő mértékben a részét az írásból, ami különösen megnehezítette írótársa, Cleese életét. Részegen olykor vállalhatatlanul viselkedett, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Évek hosszú során keresztül szenvedett a szenvedélybetegségtől, és egyes visszaemlékezések szerint reggel tízre már elfogyasztott egy üveg gint. Amikor új házba költözött, amelyhez borospince is tartozott, azt is gines üvegekkel töltötte fel, jelezve, hogy az alkohol iránti vonzalma nem ismert határokat.

A helyzet a Gyalog galopp első forgatási napján máris kritikussá vált. Gilliam szerint Chapman végig ivott, mint a gödény, és mondatról mondatra próbált átvergődni a szövegén, akkor azonban épp azért került olyan nyomorúságos állapotba, mert megpróbált leállni az ivással. Elsőként a Halál hídja-jelenetet forgatták, és Chapman nem mert a szakadék közelébe menni, teljesen kikészült, és rázta a remegés. Tériszonyra hivatkozott, de ez a hegymászó múltja miatt nehezen volt hihető. Mint utóbb kiderült, mivel aznap még nem ivott semmit, beütött a delirium tremens, úgyhogy végül valaki felcsempézsett neki egy üveg gint.

Douglas Adams, Chapman későbbi kollégája, így fogalmazott: Graham kiszámíthatatlan volt, amikor részeg volt, de a helyzet még rosszabbá vált, ha nem volt a közelében egy üveg ital. "Ilyenkor nem azt tapasztaltuk, hogy minden biztonságosabbá vált, hanem éppen ellenkezőleg: úgy éreztük, most kerültünk csak igazán veszélyes helyzetbe."

A hegy csúcsán, egy váratlan pillanatban, fénysugarak világították meg az igazságot: Terry és én képtelenek vagyunk a dolgokat helyrehozni, míg Graham számára a híd átkelése egy lehetetlen küldetés marad.

Egy érdekes szempont, hogy John Cleese a Halál hídján nem vállalta az átkelést, így egy dublőr lépett a helyére.

Graham Chapman 1989-ben, mindössze 48 éves korában távozott az élők sorából. Azóta a Pythonok csapata egy újabb veszteséggel gazdagodott, amikor Terry Jones 2020-ban, 77 éves korában elhunyt.

A rendezők közötti nézeteltérések eltörpültek a Gilliam és a színészek közötti konfliktusok mellett. A színészeket elsősorban az foglalkoztatta, hogy a jelenet vicces legyen, míg a látvány kérdése nem állt olyan középpontban, különösen Cleese és Chapman esetében. Ezt a nézőpontbeli különbséget jól szemléltetik Gilliam szavai: "Igazi filmet akartunk készíteni, nem csupán egy Python-filmet. Nem azt a hülyeséget, ami végül lett, hanem valódi filmet."

Gilliam a Repülő Cirkusz fénykorában már hozzászokott a magányos alkotáshoz, amikor is a padlásszobájában órákon át papírdarabkák között válogatott az animációihoz. A többiek szerint azonban nemcsak a papírokkal való játékra koncentrált, hanem mintha elfeledkezett volna arról, hogy a csapat tagjai kényelmetlen jelmezekben, fagyoskodva várakoznak. Cleesék türelme egyre inkább fogyott, miközben Gilliam hol jobbra, hol balra mozgatta őket, próbálva megtalálni a füst tökéletes mennyiségét. A feszültség a levegőben vibrált, miközben Gilliam a művészi tökéletesség hajszolásában szinte észre sem vette, hogy a körülötte lévők már régóta a hideg elől menekülnének.

A rendező a füst ábrázolására különös hangsúlyt fektetett, sőt, Chapman egy saját mértékegységet is bevezetett erre a célra: az 1 Gilliam egy lágy, enyhe ködöt jelölt, míg a 10 Gilliam olyan sűrűséget képviselt, hogy a színészek teljesen eltűntek a füstben.

Az a jelenet, amikor a francia várvédők állatokat hajigálnak a várfalról Artúrék felé, igazi feszültséggel teli pillanatot hozott létre Cleese és Gilliam között. A forgatás már jócskán elhúzódott, de Gilliam ragaszkodott egy újabb felvételhez, mivel a nap fénye éppen úgy csillant meg Cleese sisakján, ahogy azt ő elképzelte. Cleese, aki talpig páncélban térdepelve szenvedett a fizikai kényelmetlenségtől, végül betelt a pohár, és leordította Gilliam fejét. Gilliam, akit ez mélyen megbántott, hevesen visszavágott, elküldte Cleese-t a fenébe, majd durcásan a fűre vetette magát. Így az aznapi rendezés maradéktalan befejezése Jonesra hárult, aki kénytelen volt helyettesíteni a dühöngő rendezőt.

"Cleese gyakran elvesztette a türelmét. Azt kérdezte: ezen hányan fognak nevetni?" - világított rá Howard Atherton operatőr, hogyan viszonyult Cleese bármihez, ami kívül esett a színészi játékon.

Kérlek, az isten szerelmére, ne habozz, tegyük már le azt a fránya dolgot! Mi nem csupán papírdarabok vagyunk, ha esetleg nem szúrtad volna ki!

A két Terry végül úgy döntött, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha Jones a színészekkel tartaná a kapcsolatot, míg Gilliam a kamera mögött dolgozó csapattal foglalkozna. Ezzel mindenki számára kedvezőbb helyzetet teremtenek.

"Mindketten több szerepet is játszottak, úgyhogy minden bizonnyal kimerítő munka lehetett. Mi közben zéró empátiával, vég nélkül panaszkodtunk, és folyton piszkáltuk őket, hogy igyekezzenek már. Terry Gilliam busásan megdolgozott az ilyen szekálásokért, mert valahányszor felvettünk egy tökéletes jelenetet, ő még egy felvételért kiáltott" - emlékezett Eric Idle.

Természetesen a hat jól fejlett egó együttműködésében mindig is voltak súrlódások, kivéve az aranyos Michael Palint, akinek Cleese szerint az az életformája, hogy minden helyzetben kedves. Őt mindenki szerette, és gyakran működött villámhárítóként. A Gyalog galopp forgatásához kötik az egyetlen alkalmat, amikor látták igazán méregbe gurulni. Ahogy ő emlékszik, a földre dobta magát, és "rángatózó lábbal ordítottam kábé öt másodpercen át".

A pestises falu jelenetében arra utasították, hogy kússzon a sárban, és egy megadott pontot ennie is kellett a sárból. A jelenet nyolcszor került újraforgatásra, hogy végül kiderüljön, hősies játéka a felvételeken nem is tükröződik. Szegény Palin szenvedéseit egy tetanuszoltás koronázta meg, mert bár a kellékes egy kis sárnak álcázott csokit kínált neki, ő képtelen volt megkülönböztetni a sártól, így becsülettel mindent felfalt, ami az útjába került.

Ezzel együtt szó sem volt arról, hogy az indulatok hosszú távon megölték volna a hangulatot. Howard Atherton például úgy emlékszik, hogy időnként nagyon nehezére esett egyenesen tartani a kamerát, mert az egész stáb dőlt a röhögéstől. Terry Bradford vezető operatőr szerint a forgatásnak mindvégig "egyetemi és hippis" hangulata volt, és Palin naplórészletei is gyakran megemlékeznek az esténkénti alkohol- és fűmámorban fogant nagy viccelődésekről.

"Valódi őrület volt az egész! Még a viták egy része is szórakoztatóan alakult, hiszen a hatvanas évek arról szóltak, hogy szenvedélyesen érvelgettünk, kifejtettük a nézeteinket, dühbe jöttünk, majd másnapra szinte már el is felejtettük az egészet. Ezt a fajta kreatív dinamizmust várták el az emberektől – hogy bátran megfogalmazzák a véleményüket." - meséli Bradford.

Jones szerint a kapkodásban elkövettek egy nagy hibát, amikor "a lovagok, akik azt mondják, Ni!" jeleneteit kellett egy nap alatt felvenniük. Úgy véli, Palin élete alakítását nyújtotta a Ni lovag szerepében, de menet közben a jelmezesek ráadtak egy agancsos sisakot, amitől egyáltalán nem látszott az arca. Palin eközben egy létrán feszengett, az idő szorításában gyorsan kellett dönteni, aztán mivel már elkezdték sisakkal felvenni, később már nem változtathattak. Pedig Jones szerint sokkal viccesebb lehetne a jelenet, ha Palin arcát is lehetne látni.

A forgatás hosszabb ideig tartó kihívásainak következtében a stáb tagjai fokozatosan elvesztették a képességüket arra, hogy megkülönböztessék a vicces pillanatokat a kevésbé mulatságosaktól. Különösen Idle volt az, aki folyamatosan aggódott a saját jeleneteiért, és gyakran felvetette, hogy esetleg ki kellene vágni azokat. A film talán legismertebb része, Artúr és a Fekete Lovag összecsapása kapcsán is hasonló aggodalmak merültek fel, és akadtak olyan vélemények is, amelyek szerint a jelenet túlzottan véres és erőszakos ahhoz, hogy a film része legyen.

Az inspiráció forrása Cleese számára az általános iskolás éveiben gyökerezik, amikor is egy rendkívül elszánt római birkózóról hallott, aki olyan elánnal küzdött az ellenfelével, hogy végül az erőfeszítéseibe belehalt. Ezzel a hősies, de tragikus tettével posztumusz győzelmet aratott, amely mély hatással volt a fiatal Cleese képzeletére.

Úgy vélem, hogy Johnon és Grahamen kívül senki más nem tudta volna megalkotni a Fekete Lovag híres jelenetét a láblevágással. Ez igazán Graham stílusa, hiszen orvosi háttere révén mindig is vonzódott a zsigeri ötletekhez, mint például az emberi test különböző darabokra tépése.

Mivel a forgatási idő szoros keretei miatt a Fekete Lovag ikonikus jelenete sem fért bele, ezért utólagosan, egy kelet-londoni erdő varázslatos környezetében rögzítették. A jelenet elején John Cleese lépett a szerepbe, ám miután az első lábát levágták, egy féllábú dublőr vette át a stafétát. A második láb levágása után pedig már egy zsinegekkel irányított bábu teljesítette a feladatot, így teremtve meg a jellegzetes, abszurd hangulatot.

Amikor elvileg elkészült a film, tartottak egy vetítést a befektetőknek, ami katasztrofálisan sikerült. Csak az első öt percben nevettek a filmen, aztán gyászos csend ült a nézőtérre, egyes visszaemlékezek szerint páran ki is vonultak a teremből, és egyfajta "ezt jól elszúrtátok, mibe rángattatok bele" érzés uralkodott.

Elsősorban a rosszul megkevert hangsáv volt a ludas: a túltolt effektektől a véres jelenetek és a csontropogás émelyítően hatottak, a hangos madárcsicsergés, varjúkárogás és süvítő szél pedig agyonnyomta a párbeszédeket. És a zene sem passzolt egyáltalán a filmhez.

Chapman már a vetítés elején pánikba esett, elkezdett hangosan hadarni, ki kellett vinni a bárba, és a végéig itatni, hogy ne legyen botrány. A vetítés végén magyarázkodó Jones az utószinkronért és a szerinte túl sok animációért felelős Gilliamre mutogatott.

"Egyetlen befektető sincs, aki ne kívánná elkerülni a velünk való kapcsolatfelvételt, még a vállveregetés szintjén sem" - jegyezte meg Michael Palin a naplójában.

Így hát újra nekivágtak az utómunkálatoknak, és a kimerült rendezők mellett a csapat minden tagja lelkesen besegített. Átbeszélték, hol zökkent ki a dolog, majd újra összerakták az egészet. A középkori hangzású kísérőzenét elvetették, helyette egy filmes könyvtárból kölcsönzött, tipikus hollywoodi dallamokkal váltották fel, ami azonnal életre keltette a film paródikus vonásait. Itt-ott finomítottak a szövegen, új sorokat rögzítettek, hogy a történet világosabb legyen, és végül egy olyan jelenet is bekerült, amelyben egy kéz lapozgatja a Filmek könyvét.

Tizenhárom próbatétel és állandó jelenettranszformációk után a közönség hirtelen felnevetett a Gyalog galoppon, amely végül hatalmas diadallá vált, és világszerte népszerűvé tette a Monty Python nevét.