Rájuk világított a reflektor, és a titkos ünneplők végre lelepleződtek. Az eddig rejtőzködő csoport színes jelmezekben és vidám álarcokban bukkant elő, hogy megmutassa az ünnep valódi arcát. A színpadon felfedett titkok és meglepetések vártak, miközben a

Legtöbbször öntudatlanul, ösztönösen vállaljuk a szerepcserét. Kata sem fontolgatta ezt a döntést, egyszerűen csak elfogadta, belement, és ezzel egyik napról a másikra alapjaiban változott meg az élete.

- Amikor édesanyám magunkra hagyott minket apuval, alig múltam nyolcéves. Tudtam, hogy beteg, a melléből indult gyilkos kór leküzdésére bevállalt gyakori és hosszas kórházi kezelések hozzászoktattak a hiányához, a távozásával mégis összedőlt körülöttem a világ - idézte fel gyermekkora lélekpróbáló időszakát negyvenes évei elején járó ismerősöm. - Édesapám jóval idősebb volt anyukámnál, ezért sem tudta elfogadni a veszteséget. Most is tisztán emlékszem, ahogy a konyhaasztalnál magába roskadva ismételgeti: "miért nem én, miért nem én?" De aztán valami csoda folytán pár nap múlva erőre kapott, és minden lélegzetével azon volt, hogy elviselhetőbbé tegye számomra az elkövetkező heteket, hónapokat, éveket. Anyu november közepén lépett ki a közös életterünkből - legalábbis fizikai valójában -, így kislánykorom legszomorúbb mikulása közeledett. Addig mindig ő volt az ügyeletes "ünnephozó", a csizmámba, amit előző este gondosan megtisztítottam, ő csempészte be a csokoládét, cukorkát, apró játékot. A Kinder-tojás volt a kedvencem, az sosem maradt el. Éppen az utolsó együtt töltött decemberünkben, egy évvel korábban fedeztem fel, hogy ő a titokzatos ajándékozó. A köhögése árulta el, amikor villanyoltás után kisurrant az előszobába.

- Milyen érzéseket váltott ki benned ez a felismerés? - kérdeztem, igyekezve a szavaimba minél több kíváncsiságot csempészni, miközben Kata hangja egyre inkább elcsendesedett, szinte csak egy szellő susogásának tűnt.

Egyszerre volt meglepő és fájdalmas, de – bármennyire is hihetetlen – a hétéves gyermeki eszemmel már akkor tudtam, hogy ha elmondanám anyunak, amit láttam, azzal csak ártanék neki. Másnap reggel tehát ügyesen eljátszottam a csodálkozást és az örömöt, amit mindig is tiszta szívből éltem át, amikor a lábbelim "kipakolására" került sor. Nem volt könnyű, de végül sikerült, anyu legalábbis úgy tűnt, elhitte a színjátékot. Az eltávozása után sokat beszélgettünk apuval róla, és ez az esemény is felmerült. Őszintén megosztottam vele, hogy tudom az igazságot, nincs szükség a Mikulás érkezésének színlelésére, sőt, idén nem is kérek tőle semmit. Apu mindig tiszteletben tartotta a kéréseimet, és a közelgő ünnep sem ígérkezett kivételnek, ám egy váratlan fordulat megváltoztatta a terveit. Miklós napján, hajnalban azzal ébresztett, hogy siessek az előszobába, mert ott vár rám valami különleges. Eleinte tanácstalan voltam, de amikor megláttam a csizmámban a Kinder-tojást, egy színes karkötőt és néhány édességet, hirtelen minden világossá vált. Apu aggódva figyelt, majd elmondta, hogy az este a cipőszekrényünknél keresett valamit, és ott bukkant rá az ajándékomra, amit valószínűleg anyu készített el az utolsó napjaiban. Ez a felfedezés fájdalmasan varázslatos volt, olyan érzés, mintha egy pillanatra fellebbent volna a fátyol egy titkos csodáról, hogy aztán újra visszahulljon. E különleges élmény hatására megfogadtuk apuval, hogy ezentúl minden évben elhozzuk egymásnak az ünnepet, ahogyan anyu tanított minket.

- Ezt sikerült betartani? - kérdeztem újra, kíváncsi türelmetlenséggel a hangomban.

Egyetemista éveim alatt minden évben megajándékoztuk egymást a párommal. Aztán jöttek a kolozsvári évek, amikor sajnos sosem tudtam otthon lenni december 6-án. Apu, ellentétben velem, mindig tartotta a szavát, és küldött egy kis meglepetéscsomagot az ünnepre. Miután lediplomáztam, hazaköltöztem, de nem egyedül, hanem a jövendőbeli férjem társaságában, aki az évfolyamtársam volt. Ő Marosvásárhely közelében élt, így odaköltöztem hozzá. Nagy lelkesedéssel vágtunk bele a közös életbe, de valahol, valamikor a kapcsolatunk eltévedt. Hiába vágytam a gyermekáldásra - talán éppen a túlzott görcsölés miatt -, nem jött el, míg a férjem nagy családról álmodott, legalább két gyerekkel. Utólag visszagondolva, ez volt a feszültség forrása közöttünk. Amikor a közös létezés végképp ünneptelenné vált, úgy döntöttem, hogy csomagolok, és visszaköltözöm apuhoz. Különös egybeesés, hogy ez a lépés két fontos eseménnyel is együtt járt: a párom őszintén bevallotta, hogy már csak jó ismerősként tekint rám, és egy új szerelem kezd kibontakozni az életében, míg apu váratlanul agyvérzést kapott. Így nem volt kérdés, hogy az ő mellettem a helyem. Ebben a nehéz időszakban az ő felépülése lett a legfontosabb számomra, egyfajta küldetésként éltem meg, ami segített kilépni a saját lelki labirintusomból. Minden nap ott voltam a kórházban az ágya mellett, gyakran onnan mentem dolgozni, szinte csak aludni jártam haza. Szerencsére, idővel javult az állapota, és amikor hazaengedték, egyre inkább erőre kapott. Azóta négy év telt el. Folyamatosan mellette maradtam, és eztán is így lesz. Az utóbbi időben egyre gyermekibb a mosolya, a tekintete, és az, ahogyan hozzám szól. Amióta újra együtt élünk, mindig meglepem valamivel mikulás reggelén és karácsony estéjén, idén sem lesz ez másképp. Nem árulhatom el, hogy mit tervezek, mert nagyon figyelmes újságolvasó, így könnyen lelepleződnék, de remélem, hogy az ajándékommal sikerül megérintenem a lelkét.