Meglepetés a láthatáron: titkos egyeztetések révén, 77 évnyi viszályt követően végre találkozhatnak egymással az ősi riválisok?

A szíriai Aszad-rezsim tavaly decemberi összeomlása váratlanul sokkolta a nemzetközi közösséget. A hatalmát megdöntő Hajat Tahrir al-Sham, Ahmed al-Saraa vezetésével, azonnal igyekezett jelezni, hogy az iszlamizmus korszaka már a múlté, és hogy a HTS célja egy olyan inkluzív kormányzás megteremtése, amelybe a kisebbségek is aktívan részt vesznek. A legnagyobb meglepetést azonban az okozta, hogy Damaszkusz egy olyan országgal is tárgyalásokat folytat, amelyhez feszültségekkel teli viszony fűzi, mióta csak létezik.

Május végén láttak napvilágot azok a hírek, melyek szerint az új szír kormány képviselői nem mással folytatnak közvetlen tárgyalásokat, mint Izraellel. A jelentés azért is keltett nagy visszhangot, mert mióta a zsidó állam létezik, a viszony igazából sosem volt éppen barátinak mondható. A tárgyalásokkal ugyanakkor Damaszkusz és Jeruzsálem is jól járhat.

A rossz kapcsolatok gyökerei Izrael állam 1948-as megalapításáig nyúlnak vissza. Ekkor Szíria szinte azonnal katonai akciót indított Izrael ellen a Galileai-tenger térségében, elfoglalva olyan területeket, amelyeket a nemzetközi közösség Tel-Aviv számára biztosított. 1949-re sikerült elérni egy tűzszünetet a Golán-fennsíkon, de az ellenségeskedések folytatódtak, és a helyzet azóta sem normalizálódott. Az ezredfordulóra két jelentős háború és egy, az egész régiót érintő öntözési válság is feszültséget szült a két ország között.

Az első jelentősebb feszültség a Genezáreti-tó és a Jordán-folyó körül bontakozott ki. Az 1960-as években Izrael nekiállt öntözőcsatornákat kiépíteni a kritikus édesvízforrás környékén, mely lépés komoly vízellátási kérdéseket vetett fel a régióban. Ezzel szemben Damaszkusz egy olyan ötlettel állt elő, amely legalábbis vitatható volt:

Még a szír földek mélyén is terveztek egy olyan vízvezeték-hálózatot, amely a Jordán vizét elterelte volna, ezzel gyakorlatilag kiszárítva a tavat. E célból nem csupán a természet rendjét akarták felborítani, hanem az ellenséges ország északi területeinek ivó- és öntözővíz-ellátottságát is súlyosan veszélyeztetni.

A szír csatornaépítési munkálatok kisebb csatározásokhoz vezettek, az ellenségeskedés pedig addig fajult, hogy az 1967-es hatnapos háború egyik kiváltó okának is tekintik.

A hatnapos háború során Izrael szinte teljesen megsemmisítette a szír, egyiptomi és jordániai haderőket. Az arab államok légierőjének háromnegyede már a konfliktus első hetében, hétfőn elpusztult, míg szerdára a jordániai elit egységek is kiesettek. Izrael birtokába került Jeruzsálem és Gáza, csütörtökön pedig a Sínai-félsziget is, ekkor Egyiptom hivatalosan is megadta magát. Szíria állta a legnagyobb ellenállást, de végül ők is megadták magukat a háború utolsó napján, június 10-én, miután az izraeli erők másfél nap alatt kiűzték őket a Golán-fennsíkról, majd Damaszkusz felé indultak.

Az 1973-as Jóm-Kippuri háborúig az ENSZ igyekezett békét teremteni a két ellenséges állam között de érdemi békülésre nem került sor. Damaszkusz '73-ban megpróbálta visszafoglalni a Golán-fennsíkot, de ez nem sikerült neki. Végül a legendás amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger ért el annyit, hogy az izraeli fegyveres erők kivonuljanak az országgal határos Kuneitra tartomány egy részéről.

Az 1991-es madridi tárgyalásoktól kezdődően, egészen az ezredfordulóig számos kísérlet történt Damaszkusz és Tel-Aviv közötti békés kapcsolatok kialakítására. Ezek a próbálkozások azonban rendre két alapvető akadályba ütköztek. Egyrészt Háfez al-Aszad, a tavaly megbuktatott Bassár al-Aszad édesapja, nem csupán a nemzetközi jog szerint Szíriához tartozó Golán-fennsík egészét követelte vissza, hanem a Genezáreti-tó körüli területek jelentős részét is, amelyeket 1948-ban a nemzetközi közösség Izraelhez rendelt. Másrészt az izraeli tárgyalók ragaszkodtak a területek megtartásához, sőt, javasolták egy demilitarizált zóna létrehozását a fennsíktól egészen Damaszkuszig. Végül a második intifáda zárta le a tárgyalások lehetőségét, amikor Szíria támogatta a palesztin fegyveres csoportokat. A 2006-os libanoni háború során Damaszkusz egyre inkább Iránhoz közel került, amely ország Izrael legfőbb ellensége, és ez a helyzet egészen tavaly decemberig megakadályozta a diplomáciai megoldások bármilyen formáját.

Jeruzsálem nem vesztegette az időt, amikor világossá vált, hogy a HTS le fogja győzni az Aszad-rezsimet: az izraeli légierő harci gépei módszeresen elkezdték megsemmisíteni a Szír Arab Hadsereg (SAA) fegyverkészleteit. Aggódtak amiatt, hogy az al-Kaidához és a szélsőséges al-Núszra fronthoz kapcsolódó iszlamisták vegyi és biológiai fegyverekhez, valamint viszonylag modern szárazföldi és légi haditechnikai eszközökhöz juthatnak. Izrael emellett arról is gondoskodott, hogy a még létre sem jött új szír kormány közvetlenül tapasztalja meg az izraeli fegyveres erők jelenlétét: átlépve az 1974-es tűzszüneti vonalat, megszállták Kuneitra tartomány jelentős részét, valamint a Hermon-hegyet, ahol előre kiépített bázisokat alakítottak ki.

A Hermon-hegy három fő okból kiemelkedő stratégiai fontossággal bír:

A sziklamonstrum, amely a Golán-fennsíktól északra helyezkedik el, nem csupán az izraeli légvédelem lokátorait takarja el, hanem ideális megfigyelőpontként is szolgál Szíria és Libanon irányába. Ezen kívül az izraeli tüzérség számára lehetőséget ad arra, hogy a hegy oldaláról közvetlenül Damaszkusz fővárosába is tüzeljen.

Eközben arról is érkeztek hírek, hogy a Szíria délnyugati részén, főként Dará tartományban élő drúz kisebbség tárgyalásokat folytatott Jeruzsálemmel. A drúzok, akik a keményvonalas iszlamisták szemében sátánistának számítanak, azt kérnék, hogy a HTS támadása esetén Izrael nyújtson védelmet számukra. Az Aszad-rezsim alatt a drúz közösség számos atrocitásnak volt kitéve, míg Izraelben viszonylag biztonságban élnek. Így a HTS számára komoly fenyegetést jelenthet, ha egyszer csak izraeli erők tűnnek fel a fővárostól csupán ötven kilométerre délre.

Hiába köthető ezer szálon az iszlamizmushoz, Ahmed al-Saraa elnökről nem lehet azt mondani, hogy nincs politikai érzéke: a HTS már akkor látványos kampányt indított a szíriai kisebbségek meggyőzéséért, amikor Damaszkuszt még messziről sem látták a fegyveres erők, a helyzet pedig azóta sem változott: a HTS politikusai rendszeresen igyekeznek jelezni a nemzetközi közösségnek, hogy az iszlamizmus a múlté, ennek érdekében diplomáciai utakat szerveznek (Saraa Donald Trump amerikai elnökkel is találkozott), illetve rendszeresen paroláznak vallási (pl.: keresztény, alavita vagy drúz) kisebbségek lakta területen, mitöbb, jelenleg eléggé úgy néz ki, hogy az ország északkeleti harmadát irányításuk alatt tartó, főleg kurdok vezette Szíriai Demokratikus Erőkkel (SDF) is igyekeznek megegyezni. A helyzeten nyilván sokat ront az, hogy emellett számtalan hír érkezett már a kisebbségek (döntően az Aszad-rezsim magját adó alaviták) elleni vérengzésekről is, de egyelőre úgy néz ki, hogy a nemzetközi közösség kifejezetten türelmes az új kormánnyal.

A HTS számára elengedhetetlen, hogy egy sor kihívással nézzen szembe: egyrészt intenzíven lobbiznak azért, hogy a Szíriára és a HTS-re vonatkozó szankciók megszüntetésre kerüljenek, másrészt pedig komoly nemzetközi partnerekre van szükségük. Míg Irán igyekszik a kedvezőbb oldalát bemutatni az új szír kormányzat előtt, Damaszkusz valószínűleg tart attól, hogy ismét a perzsa hatalom befolyása alá kerüljön.

A HTS valószínűleg aggódik amiatt, hogy Izrael destabilizáló módszereket vethet be, hogy megakadályozza a hatalmuk kiterjesztését az ország egész területére. Jeruzsálem egyéb források szerint már februárban lobbizott az Egyesült Államoknál, hogy Szíria megosztott állapotát fenntartsák, ezzel is biztosítva a saját érdekeik védelmét.

A zsidó állam biztonságpolitikájának alapvetése abban rejlik, hogy a szomszédos országokban gyakorlatilag nincs megbízhatóság.

Talán csak Jordánia képez kivételt az Egyesült Államokkal fennálló szoros szövetségi kapcsolatai révén. Jeruzsálem számára sem lehet éppen kedvező, hogy a szomszédos Szíria politikai irányítása egykoron iszlamista és Izrael-ellenes nézeteket valló entitás kezébe került.

Éppen ezért volt kisebb meglepetés az, hogy május végén kiszivárgott: az izraeli és szíriai vezetők "deeszkalációs" tárgyalásokat folytatnak egymással. Érdekesség ugyanakkor, hogy bár csodálkozás volt ebből a hírből, igazából rettentő logikus fejlemény.

Izrael a gázai harcok miatt eszkalálódott konfliktust lényegében megnyerte: a Hamász és a Hezbollah romokban, Libanonban Amerika-barát kormány került hatalomra, a nyugati államok a hangos zúgolódások ellenére rekordmennyiségű izraeli fegyvert vásárolnak, Szíriában megbukott az Iránnal barátkozó rezsim, maga a perzsa állam pedig a korábbi izraeli légicsapások során szenvedett el komoly veszteségeket, most pedig nemcsak Washington irányából helyeződik rá komoly nyomás, de az egyébként végtelenül türelmes (sok nemzetközi szakértő szerint túl türelmes) Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is egyre haragosabb hangvételű közleményeket ad ki. Az utolsó aktívan harcoló ellenfelek a jemeni, tehát nagyon távoli, húszi lázadók maradtak.

Jelenleg Izrael intenzíven készül arra, hogy a Teheránnal való feszültségek eszkalálódására számítson. Nem meglepő, hogy a zsidó állam, 77 évnyi konfliktus után, most arra törekszik, hogy a lehető legkevésbé ellenséges kapcsolatot alakítson ki Szíriával. Ezt a lépést éppen akkor teszi, amikor Damaszkusz is sürgősen szükségét érzi a nemzetközi közösség támogatásának.

A HTS részéről ráadásul semmi nem mutatná jobban a Nyugat felé azt, hogy az iszlamizmus a múlté, mintha kibékülne Izraellel.

Bár sokan reménykednek benne, hogy Jeruzsálem visszatér az 1948-as határokhoz, ezt nehezen lehetne biztosra venni. Érdekes megjegyezni, hogy Damaszkusz jelenleg nem is ezt követeli. Al-Saraa májusban arra utalt, hogy az 1974-es helyzetet – amely magában foglalja a Golán-fennsík jelentős részének izraeli ellenőrzését – már elfogadhatónak tartja. Ezzel a nyilatkozattal Szíria nem csupán Izrael, hanem a nemzetközi közösség felé is kifejezte, hogy hajlandó komoly engedményeket tenni a béke megteremtése érdekében.