**Mitől válik egy pap szexuális ragadozóvá? – Interjú Görföl Tibor teológussal** A vallási vezetők, különösen a papok, gyakran tekintették a közösség oszlopos tagjainak, akiknek szellemi és morális iránymutatást kellene adniuk. De mi történik, amikor eze

A katolikus egyházban az áldozatok számára az úton, amely a gyógyuláshoz és a bűnösök méltó büntetéséhez vezet, több lényeges fázis különíthető el. Elsőként megjelenik a felismerés és az elismerés, amikor az egyház észleli a visszaélések súlyosságát, és megérti, hogy a problémák nem csupán egyedi esetek, hanem rendszerszintű jelenségek. Ezt követi a bátorítás és a támogatás szakasza, amelyben az egyház aktívan segíti az áldozatokat, lehetőséget biztosít számukra, hogy megosszák tapasztalataikat, és megkezdjék a gyógyulási folyamatot. A következő lépés a felelősségre vonás, amely során a bűnösök nemcsak jogi, hanem morális értelemben is számot adnak tetteikről, így biztosítva, hogy az elkövetett bűnök ne maradjanak következmények nélkül. A folyamat csúcspontján áll a paradigmaváltás, melynek célja, hogy az egyházon belüli visszaélésekhez való viszonyulás gyökeresen megváltozzon. Ez a fázis nemcsak a múlt tanulságainak levonásáról szól, hanem új, megelőző intézkedések kidolgozásáról is, amelyek célja, hogy a jövőben hasonló esetek ne fordulhassanak elő. Az egyház célja, hogy egy átláthatóbb, felelősségteljesebb közösséggé váljon, ahol a bűncselekmények megelőzése és az áldozatok védelme áll a középpontban. Ez a komplex folyamat nem csupán a múlt sebeit gyógyítja, hanem egy új jövőt is formál, amelyben az igazság és a méltóság mindenki számára elérhető.

Minden közösség, legyen szó sportegyesületről, vallási közösségről vagy színházi társulatról, ahol szexuális vagy más típusú bántalmazásra került sor, szembesül a beismerés és a szembenézés nehéz feladatával. Az egyházaknál gyakran tapasztalható, hogy ez a folyamat nem belső motiváció eredményeként indul el, hanem külső nyomásra, például újságírók alapos kivizsgálása révén.

A másik út az, hogy az áldozatok összefognak, és alulról jövő kezdeményezés nyomán maguk próbálják elérni, hogy igazságot szolgáltassanak nekik, rákényszerítve az érintett intézmények vezetőit a szembenézésre. A 2010-es években Európában azonban azt is látni lehetett, hogy maguk a vallási közösségek kezdtek igényt formálni arra, hogy független szakértőket kérjenek a konkrét helyzet felmérésére. Németországban például több egyetem munkatársaiból álló grémiumot bízott meg a katolikus egyház helyi vezetése azzal, hogy évtizedekre visszamenőleg feltérképezze ezeket az eseteket. Ezzel párhuzamosan a paradigmaváltáshoz szükséges nélkülözhetetlen lépés azoknak az eljárásrendeknek a kialakítása is, amelyek azt szabályozzák, hogy különböző intézményekben hogyan kell viszonyulni a kiskorúakhoz és a sérülékeny felnőttekhez.

Hol tart Magyarország ezen az úton?

A magyar helyzet áttekintése nem egyszerű feladat. Különösen figyelembe kell venni, hogy a Vatikán részéről létezik egy központi, egységes és viszonylag részletes irányelv, amely meghatározza, hogy milyen lépéseket kell tenniük azoknak, akik bármilyen visszaélésről hallanak, akár közvetlen tapasztalat alapján, akár csak pletykák útján. Ezen kívül a pap- és szerzetesképzés során a gyermekvédelmi szempontok is kiemelt szerepet kapnak, és rendszeresen szerveznek olyan képzéseket, amelyek célja, hogy az egyházi és civil dolgozók tudatosságát növeljék ebben a témában.

A hatalom, a saját identitás és a szexualitás összefüggései az utóbbi években még hangsúlyosabbá váltak, és a társadalom figyelme egyre inkább ezekre a kapcsolatokra irányul.

A Vatikán például fontosnak tartja, hogy a papságra készülők képzésében a szeminaristák ne csupán férfi oktatókkal találkozzanak, hanem olyan női vezetőkkel is, akik valamilyen módon felette állnak nekik – akár tanárként, akár vezetőként vagy számonkérőként. Ezzel a megközelítéssel lehetőséget kapnak arra, hogy elsajátítsák a nőkkel kialakuló alá- és fölérendeltségi viszonyok kezelését. Mindazonáltal, ez a gondolkodásmód még mindig gyerekcipőben jár.