Most már tényleg betelt a pohár a ***végtelen dimenziókból!
Fontos megjegyezni, hogy a Peacemaker - Békeharcos első évada a DC Extended Universe (DCEU) keretein belül született, amelyet a rajongók gyakran Snyderverse-ként emlegetnek, mivel több DCEU-film mögött Zack Snyder állt rendezőként. Ezzel szemben a második évad már az újraindított DC Universe (DCU) részeként érkezik, amelyet bátran nevezhetünk Gunnverse-nek is, hiszen a reboot kreatív irányítója James Gunn.
Film- és sorozatnéző vagyok, aki amúgy bírja a képregényt mint műfajt, legyen ennyi elég. Illetve: ennyinek elégnek kellene lenni. Az a baj, hogy a Marvel és a DC producereinek ennyi nem elég, ők RandomElőtagVerzumokban gondolkodnak és ezzel túl sokat várnak el a magamfajtától. Egy kritikát nemigen lehet elválasztani a szerzőjétől, úgyhogy elmagyarázom.
Rendelkezem egy egészen szép képregénygyűjteménnyel, de a polcomon csupán olyan történetek sorakoznak, melyeknek van eleje, közepe és vége. Főleg Vertigo- és Image-kiadványok alkotják a gyűjteményem gerincét, melléjük még néhány kisebb, független kiadó munkái is bekerültek, de a DC- és Marvel-márkák csupán néhány példányban képviseltetik magukat nálam (tudom, a Vertigo is a DC része, de mégis más a hangulata). Pedig például Pókember karakterét kifejezetten kedvelem, de évtizedekkel ezelőtt elfordultam a Pókember-képregényektől, mert annyira kusza és követhetetlen lett a történetszál, hogy Peter Parker egyre gyakrabban bukkan fel más szuperhősök világában, aztán meg már nem is ő volt az igazi Pókember. Én nem vagyok annyira fanatikus. Csupán egy jó történetre vágyom, és amikor a mesét más franchise-okhoz igyekeznek igazítani, az a mesélés minőségét rontja.
A szuperhősfilmekkel való kapcsolatom az utóbbi időben egyre inkább megváltozott. A Bosszúállók: Végjátékig még lelkesedtem, de aztán valahogy kijózanodtam ebből a furcsa Stockholm-szindrómából. Már nem vagyok hajlandó három különböző filmet végignézni ahhoz, hogy megérthessem egy negyedik rész lényegét, és elolvasni az összes „Ezt jelenti a stáblista utáni második jelenet” cikket, hogy egy mellékszálat teljesnek érezzek. Olyan történetre vágyom, amelynek van eleje, közepe és vége, és amelyet az alkotók képesek egyetlen filmben vagy sorozatban elmesélni. Kérem, adjanak nekem egy jól megírt, önálló narratívát, ami nem igényel kiterjedt háttérismeretet és nem hagy hiányérzetet!
A Peacemaker - Békeharcos napokban befejeződött második évada ilyen szempontból állatorvosi ló: remek példája annak, hogyan gyengíti a narratívát a verzumozás. És óriási bravúr, hogy az évad még így is különleges és szerethető tud lenni.
Az első évadhoz viszonylag fájdalommentes volt a felkészülés, csak egy filmet kellett megnézni a teljes élményhez, a Suicide Squad filmet. Persze, nem mindegy, melyiket: nem a 2016-os Suicide Squad - Öngyilkos osztagot, hanem a 2021-es The Suicide Squad - Az öngyilkos osztagot (kabaré, tényleg). A sorozatban James Gunn egyszerre tudott vicces és komoly hangot megütni és miközben az első évad cselekménye a szokásos módon arról szólt, hogy egy csapatnak meg kellett mentenie a Földet egy veszedelemtől, azért a forgatókönyv a karakterekkel is törődött. A címszereplő például tufa verőemberből árnyalt jellemmé vált, akinek a szuperhős mivolta legalább annyira jelent terhet, mint áldást.
A második évadban Gunn valóban egy különleges egyensúlyt teremtett: az egyik kezével ajándékozott, míg a másikkal elvett. Az ajándék, amelyet a nézőknek kínál, egy sokkal inkább karakterközpontú és intimebb narratíva. Itt a konfliktus forrása nem egy újabb világot fenyegető szupergonosz, hanem a főszereplő, Chris Smith, akit sokan csak Békeharcosként ismernek, és a kis csapata, akik saját belső küzdelmeikkel birkóznak. Az évad kezdetén, a korábbi események után, mindannyian a sebeiket nyalogatják, miközben próbálják megtalálni a helyüket egy olyan világban, amely nem éppen hálás a hősies tetteikért. Békeharcos például a kvantumkamrában tölti az idejét, amely az első évadban csupán egy futurisztikus külsejű raktár volt, ahol neonáci apja technológiai vívmányait tárolta. Ám a folytatás során felfedezzük, hogy a kvantumkamra nem csupán egy szimpla eszköz, hanem egy kapu is, amely más univerzumba vezet, új felfedezések és váratlan kihívások elé állítva hősünket.
Igen, ismételten elérkeztünk ehhez a ponthoz: párhuzamos valóságok ütközése, Multiverzumbeli kalandok, és a többi. Ez a téma sajnos gyorsan elhasználódott a műfajban, sok esetben csak egy kényelmes megoldás a lusta forgatókönyvírók számára, csillámpor a fantáziahiány takargatására. Én már régóta nem izgat a gondolat, hogy az egyik Pókember összefut a másikkal a Pókverzumban, vagy hogy Dr. Strange micsoda káoszt teremtett a 616-os Földön, és hogyan hatott ez a 838-as dimenzióra. De Gunn ügyesen megmutatja, hogy ezt a klisét is lehet frissen és érdekesen tálalni, hiszen bármelyik univerzumban is játszódik a történet, a fókusz mindig a karaktereken marad.
Chris Smith ugyanis egy olyan másik valóságba csöppen, ahol a családja harmóniában él ünnepelt hőscsapatként, sőt ahol egy olyan szerelem is kiteljesedhetne, amire az ő saját világában nincs sok esély. Az egész évad motorja az, hogy a főhős mit kezd ezzel a helyzettel és hogy miképp von be az egyre nagyobb katyvaszba mindenkit, akit kedvel. Gunn-nak, aki egyik epizód forgatókönyvét sem bízta másra, határozott víziója volt, amiben a párhuzamos univerzum alig több díszletnél, csupán egy lehetőség a címszereplő fejlődésére. A végeredmény parádés egyensúlyozás a humor és a dráma között, valamint egy esendőbb, megérthetőbb, szerethetőbb Békeharcos, akinek a változása a többiekre is hat.
A színészek hálásak a felállásért, különösen John Cena, aki ebben az évadban végleg átlépett a pankrátor világából a színészet birodalmába. A Békeharcos-csapat többi tagjára sem lehet panasz, Danielle Brooks pedig különösen figyelemre méltó utat jár be. Az új szereplők közül kiemelkedik egy szuperhősfelügyelő ügynök, akit az SNL tapasztalt veteránja, Langston Fleury alakít.
Ezt adta tehát Gunn, amit pedig elvett, az a finálé, aminek baljós előjele volt, hogy a sztori egy pontján előkerült Lex Luthor Gunn idei Supermanjéből. Az addig kiváló, a zsáner csapdái között ügyesen manőverező évad az utolsó epizód második felére fókuszt vált és megfosztja a Békeharcost és a nézőt a katarzistól. Mindezt azért, mert Gunn-nak (és persze a producereknek) a rendes lezárásnál fontosabb volt, hogy a DCU következő alkotásait előkészítse és csupa olyan dolgot mutasson, amik más filmekben és sorozatokban nyernek majd valódi értelmet.
A Békeharcos sorsa mostantól megkérdőjelezhető, hiszen a harmadik évad tervei teljesen eltűntek. Gunn nyilatkozatai alapján csupán némi apróbb változtatás várható a karakterekkel kapcsolatban egy későbbi projekt keretein belül, hogy a szegény Chris Smith ne maradjon az utolsó évad végén kialakított állapotában. "Most minden a DCU jövőjéről szól" - foglalta össze Gunn a finálé lényegét. A rajongóknak talán érdemes lenne az internetet felkorbácsolniuk emiatt, nem csupán azért, mert a DCEU Igazság Ligája első évados cameóját a második évadban a DCU Igazság Bandájára cserélték.
Pár év múlva valószínűleg már senkit sem fog érdekelni ez az egész, hiszen a DCU után elérkezik a DCU2 vagy DCEEU, vagy akármilyen néven fut majd, és a jelenlegi Gunnverse is a feledés homályába merülhet. A Peacemaker - Békeharcos egyébként is szórakoztató sorozat, még akkor is, ha a fináléja sokakban csalódást kelt. Azonban megvolt benne a potenciál, hogy kilépjen a szuperhősfilmek unalmas kliséiből, és egy olyan értékes művé váljon, amit bármikor újra elő lehet venni, ***függetlenül a különböző univerzumoktól. De ezt a lehetőséget maga az alkotó fosztotta meg tőle, így most ez a szégyen már a Gunnverse örökségeként könyvelhető el.
