Neil LaBute: A randizás napjainkban olyan, mint egy veszélyes aknamezőn való átkelés, ahol minden lépésnél számítani kell a meglepetésekre és a rejtett csapdákra.

A filmrajongók számára a Férfitársaság és a Betty nővér karakterei lehetnek ismerősek, míg a sorozatkedvelők számára a Van Helsing nyújt emlékezetes pillanatokat. A színházlátogatók viszont a Szentek fecsegése, a Bash, Valami csaj(ok) és a Fat Pig szerzőjeként ismerik Neil LaBute-t. Ő egy sokoldalú alkotó, aki nemcsak ír drámákat és forgatókönyveket, hanem rendez is, akár saját örömére, akár mások megbízására. Friss színdarabja, a Ha lenne valakim, a közelgő magyarországi premier előtt készült interjúnk során beszélgettünk vele.

Ki volt az, aki felfedezte benned a történetmesélés iránti tehetséget? Az önbizalmad fokozatosan alakult ki, vagy volt egy meghatározó pillanat, ami megerősítette benned, hogy ez a te utad?

Úgy érzem, minden dologért én magam vagyok a felelős. Természetesen rengeteget köszönhetek az édesanyámnak, aki gyerekként bevezetett a könyvek világába, amikor elvitt a könyvtárba. Amint megtanultam olvasni, azonnal elmerültem a lapok között, és mohón faltam a történeteket. Az olvasás élményei teljesen magukkal ragadtak, és a moziba járás is a szenvedélyemmé vált. Úgy gondolom, hogy az olvasás nyitotta meg előttem az írás kapuit. Annyira lenyűgöztek a fantázia világai, és annyira vágytam, hogy a papíron és a vásznon is történeteket meséljenek nekem, hogy elkezdtem hinni abban, hogy én is képes vagyok mesélni. A színház sokáig kimaradt az életemből, mivel nem volt a közelben, de az első előadás után világossá vált számomra, hogy ebben a művészeti ágban számomra valami igazán különleges rejlik.

Bár kisebb projekteket jegyzett színházban, csak a filmes sikerek után nyíltak meg ön előtt a színházi ajtók. Ezt hogyan élte meg?

A filmek előtt már régóta a színház világában tevékenykedtem, de az ottani munkáim inkább csak a közvetlen környezetem számára voltak ismertek. Mondhatni, egyfajta helyi celebritásként éltem, de a Broadway-tól még messze voltam. Aztán elkészítettem egy kisebb, majd egy nagyobb filmet, és ezzel egy jócskán szélesebb közönséget nyertem el. Sokan kezdtek el csodálkozni, hogy ki is vagyok és mit csinálok valójában, sőt, még azt is megkérdezték, hogy milyen terveim vannak a jövőre nézve. Elmondtam nekik, hogy a színházi rendezés is a szenvedélyem, emellett forgatókönyveket és színdarabokat is írok, amelyek már láthatóak is. Valahol ironikus volt, hogy még a színházi berkekből is többen csak a filmes sikereim nyomán fedezték fel, hogy a vásznon túl, vagy inkább már azelőtt is létezett egy teljes életem és pályám.

Miért fontos a színház önnek?

A film és a televízió hatása, költsége és elérhetősége olyan mértékű, hogy azt a színházzal nehéz lenne összehasonlítani. A moziban, amikor lekapcsolják a világítást, a hatalmas vásznon mindenféle hatásvadász elemekkel tűzdelt történetek bontakoznak ki. Ezek a narratívák nem élőben zajlanak, mégis sokszor valóságosabbnak tűnnek, mint a színház, amely az itt és most pillanatára épít. A színpadon valódi emberek játszanak, de láthatóan csak úgy tesznek, mintha autót vezetnének, mintha a valóság egy fiktív játéktér lenne. Ezzel szemben a filmben sosem van helye a "mintha" érzésének; a vásznon minden történés konkrét és megragadható.

Nézőként felfüggesztjük a hitetlenségünket, mert tisztában vagyunk a megismételhetetlenség tétjével. A varázslat ebben rejlik számomra.

Harold Pintert és David Mametet szokta említeni mint azokat a drámaírókat, akik a legnagyobb hatással voltak önre. Mit tanult tőlük, és van-e olyan darabjuk, amit irigyel tőlük, amiről azt gondolja, bárcsak ön írta volna?

Az emberi játszmák dinamikájáról, a hatalmi helyzetekről mindkettejüktől rengeteget tanultam. Legelőször is azt, hogy lehetnek érdekesek a teljesen hétköznapi emberek. Jó pillanatban találkoztam a darabjaikkal, és megerősítettek abban, hogy azok a történetek, amelyekben én teljesen átlagos, "normális", bárki számára ismerős emberek történeteit írtam meg, érdeklődésre tarthatnak számot.

Aztán a kapcsolatok sokszínű dinamikáját. Számos olyan művet alkottam, amelyek gyakran két szereplősök, és amelyek nemcsak romantikus kapcsolatokra fókuszálnak, hanem a szülő-gyerek, testvéri, baráti, beosztotti, sőt, még a kezdeti ismerkedési fázisban lévő viszonyokra is reflektálnak. Minden darabban igyekszem feltárni az emberi kapcsolatok mélységeit és árnyalatait, megmutatva, hogy milyen sokféle módon hatnak ránk ezek a kötelékek.

Mamettől sokat merítettem a dialógusok dinamikájából, míg Pinter munkáiból a csend jelentőségét fedeztem fel.

Melyik darabjuk az, amelyeket különösen irigylek? Hadd forogjon egy kicsit a gondolatom. Mamet korai munkája, a Sexual Perversity in Chicago, különösen megfogott a bátorságával, hiszen olyan témákat boncolgat, amelyekről sokan nem mernek beszélni. Olyan érzésem van, mintha valódi történeteket látnék, mintha ezek bárkivel megtörténhetnének. Az Oleanna is a kedvenceim közé tartozik, köszönhetően annak, hogy szinte valós időben játszódik, így a feszültség folyamatosan nő. A Pinter-drámák közül pedig egyértelműen az Árulás az, ami megfogott; a mű briliánsan teremt egy olyan légkört, ahol a veszély és a fenyegetés folyamatosan jelen van.

Ön is sok kétszereplős darabot írt, amelyek története megegyezik a színpadi idővel, tehát a néző úgy izgulhat, mintha valós időben zajló eseményeket kukkolna. Miért vonzódik annyira ehhez a zsánerhez, és mi jelenti írás közben a legnagyobb kihívást?

Ezt a helyzetet olyan élményhez tudnám hasonlítani, mint amikor egy labdát próbálunk meg a levegőben tartani: folyamatosan figyelnünk kell, hogy ne zuhanjon le, és ez a feszültség egyre csak nő, ahogy a szobában lévő emberek közötti szimpátia vagy ellenszenv is ott motoszkál a levegőben. Vajon miért nem lép ki valaki a szorongásos szituációból? A "Ha lenne valakim" című művemben is ezzel a dinamikával játszadoztam. A történet középpontjában egy fiú és egy lány áll, akik egy bulin találkoznak. Mindketten túllépnek a mértéken, és felmennek a lányhoz, ahol elindul egy feszültséggel teli húzd meg-ereszd meg játék. A nézők fejében már előre formálódnak a várakozások, hiszen a helyzet számos klisét kínál, de én tudatosan kerültem ezeket a sablonos megoldásokat, és igyekeztem valami egyedibb, meglepőbb narratívát kialakítani.

Ez egy olyan helyzet, ahol a menekülés lehetősége teljesen kizárt, és elkerülhetetlen, hogy döntést hozzunk. A valós életben sem lehet hirtelen átugrani a következő jelenetre, ezért úgy döntöttem, hogy bemutatok egy másfél órás szeletet az időből, amely a fiú és a lány lakásba lépésével kezdődik, és egészen a lány elalvásáig tart. Az elalvás mikéntjét most nem árulom el, annyit elég tudni, hogy amikor a "Ha lenne valakim" című művem elkészült és megmutattam az ügynökömnek, ő határozottan kijelentette, hogy egy ilyen nővel sosem töltene el egy szobában. Számomra a legnagyobb szórakozást és egyúttal a legnagyobb kihívást az írás során az jelentette, hogy fenntartsam a néző érdeklődését. A célom az volt, hogy végig kíváncsi maradjon, és szurkoljon a fiúnak és a lánynak, hiszen egyértelmű, hogy ők ketten jól illenek egymáshoz. Emellett pedig izgalmas kérdés, hogy mi fog történni velük a következő reggel – és talán még ezzel sem árultam el sokat!

A szakmai kihíváson túl mi motiválta még a darab megírásában?

Az a tapasztalatom, hogy az ismerkedés folyamata rendkívül kihívásokkal teli. Megfigyeltem, hogy sokaknak nehézséget okoz nemcsak a kezdeti kapcsolatfelvétel, hanem az is, hogy az ismerkedés után hogyan lépjenek át egy mélyebb, komolyabb kapcsolat irányába.

A szabályok, a felkiáltójelek és a különféle tiltások miatt a verbális és nonverbális kommunikáció eszközeit nagyon óvatosan használjuk. Folyamatosan mérlegeljük a helyzeteket, és gyakran nem merjük kifejezni az igaz érzéseinket vagy vágyainkat, mert félünk attól, hogy félreértenek. Az alkohol viszont képes lebontani ezeket a gátakat, és mivel a huszonévesek általában másképp közelítik meg az italozást, nem meglepő, hogy a fiatalok a színházi előadások alatt több doboz sört is elfogyasztanak.

Hezitálok, hogy fel merjem-e tenni ezt a kérdést, mert ha már ön nem spoilerezett, ne legyek én se ünneprontó. A karaktereit gyakran irányítja vak düh, gyávákat zár össze szörnyetegekkel, a férfiak és a nők játszmái nemegyszer fordulnak erőszakba, a Ha lenne valakim viszont minden, csak nem egy tipikus LaBute-darab.

Nos, valóban nem gyakori nálam a tiszta, romantikus történet, amely a boldog befejezésről szól. Ennek ellenére itt is ott bujkálnak a múlt árnyai, hiszen mind a fiú, mind a lány életében fellelhetők kisebb-nagyobb sebek. Talán ezért is vártak azok, akik először olvasták a darabot, valami drámai, szívszorító fordulatot. Egyesek még azt is megjegyezték, hogy az utolsó pillanatig azt remélték, hogy valaki előránt egy kést. Ám a csavar éppen az, hogy nincs csavar. Ez a fiú és ez a lány boldogan élnek, ha nem is örökké, de egy biztos: átvészelik az éjszakát. Hoppá, kicsit lelepleztem a titkot! De talán ez még belefér egy kis spoilerbe.

A darab angol címét, „If I Needed Someone”-t, a Beatles egy ikonikus dalából vette, míg a karakterek nevei, Jules és Jim, François Truffaut klasszikus filmjéből származnak. A magyar fordításban Kim és Jim néven szerepelnek, ami újabb érdekes csavar. Az ilyen utalások nemcsak szórakoztatóak, hanem mélyebb kulturális rétegeket is adnak a történethez. Ezek az easter eggek valószínűleg nem csupán a Beatles és Truffaut rajongóinak szólnak, hanem minden olyan nézőnek, aki értékeli a művészetek közötti összefonódást és az inspirációk felfedezését. Az ilyen részletek gazdagítják a nézői élményt, és lehetőséget adnak a párhuzamok felfedezésére különböző művészeti formák között.

A szövegnek nincsen különösebb mélysége vagy jelentősége, de ha valaki felfigyel rá, annak örömmel fogadom. Miért éppen ez a cím? George Harrisont mélyen tisztelem, és ez a dal az ő munkásságának egy gyönyörű darabja. A cím pedig tökéletesen illik hozzá. A Rubber Soul album pedig éppen elég terjedelmes ahhoz, hogy amikor a fiú lejátsza, a figyelmes hallgató azonnal tudja, miért esett a választás erre a számra. Azonban ez a háttérinformáció nem ad új perspektívát; valójában ezeket az írásokat leginkább a saját szórakoztatásomra készítem.

Ír színdarabokat és filmforgatókönyveket, rendez színházban, dolgozik sorozatokon, filmeken. Melyik műfaj miért izgatja?

Rettenetesen szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire különböző területeken próbálhattam ki magam, és azt kell mondanom, mindegyik műfaj jó volt hozzám, igazán kegyesen bánt velem. A kizárólag az üzleti szempontokat figyelembe vevő Broadwaytől a kis független produkciókig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián át legutóbb Romániáig sokfelé dolgoztam, és láthattam azt is, hogy a darabjaim mennyire sokféleképp kerülhetnek színpadra. Izgalmas és örömteli azt látni, hogy mi az a szikra, ami fellobbantja egy színházcsinálóban az alkotási vágyat.

Készítettem már saját anyagból tévéfilmet és sorozatot, emellett alkalmazott rendezőként is szereztem tapasztalatot.

Fontos, hogy a munkánk során maximálisan beleadjuk magunkat, és azonosuljunk a teremtett világgal. Ugyanakkor ez a feladat nem csupán rólam szól; ha nem én végezném, akkor más is hasonlóan megoldaná. Az alkalmazotti lét során rengeteget tanulhatunk, például a forgatásokkal kapcsolatos technikai részletekről, amelyeket később saját projektjeinkbe is könnyedén beépíthetünk.

Volt már részem olyan film készítésében, amely saját forgatókönyv alapján készült, de dolgoztam mások írásaiból is. Tapasztalataim során részt vettem nagyszabású produkciókban, ahol komoly költségvetés és neves színészek álltak mögöttem, ugyanakkor független filmek világában is otthonosan mozgok. Jelenleg is egy ilyen projekt kellős közepén vagyok. Egy barátomnak köszönhetően sikerült finanszírozást szereznem, és három színész ismerősömet kértem fel a szereplésre. Az anyag első része már elkészült, mindössze egy hét alatt forgattuk le, míg a második felvonás télen játszódik, és azt is egy hét alatt tervezzük megvalósítani. Eddig senki sem tud róla, mivel nem hirdettük meg, minden irányítás az én kezemben összpontosul. Nincs szükségem arra, hogy stúdióvezetők vagy producerek elvárásaihoz alkalmazkodjak, és nem kell magyarázkodnom, miért nem tetszik nekik egy-egy jelenet.

Én irányítom az eseményeket, ám ez az irányítás valójában a szabadságom kulcsa. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb projekteknek megvannak a maguk előnyei, hiszen ezek hozzák el a hírnevet, ami új lehetőségekhez vezethet. De fontos tudomásul venni, hogy a történetmesélés nem mindig úgy alakul, ahogyan azt elképzeljük. Nem arról van szó, hogy én tudom a legjobban, hanem inkább arról, hogy van egy sajátos elképzelésem arról, hogyan szeretném megosztani a történetet.

Melyiket választaná élethosszig tartó megélhetésként?

Húha... A mozi volt az első szerelmem, hiszen filmeken nőttem fel, talán ezért is hatnak rám mélyebben a mozis történetek, mint a színházi előadások. Mégis, ha választhatnék, inkább a színház varázsával foglalkoznék. Nehéz kérdést tettél fel, mert a színház és a film teljesen más világok - és az anyagi vonatkozásaik is eltérőek. A színház nem éppen a megélhetés legkönnyebb módja, különösen nálunk, ahol az üzleti érdekek gyakran dominálnak. Európában pedig egészen más a helyzet, ami irigylésre méltó. Nyáron például Nagyszebenben rendeztem meg a Ványa bácsit, és csodás színészekkel, valamint tehetséges tervezőkkel dolgozhattam együtt.

Volt egy elképzelésem, de nem éreztem magamon a nyomást; nyugodt légkörben kísérleteztünk, közösen formáltuk meg a saját világunkat. Összességében fantasztikus élményekkel gazdagodtam. Az egy kicsit meglepett, hogy a színészek nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy kikérjék a véleményüket a szerepeikkel kapcsolatban, hogy figyelembe vegyék az ő értelmezésüket is. De ezen viszonylag gyorsan túlléptünk. Ezzel szemben a filmes világban minden a költséghatékonyság körül forog. Nem a történet logikája szerint forgatunk, hanem azért, mert a színészt csak erre a napra tudjuk megszerezni, vagy mert olcsóbb, ha ezen a napon itt dolgozunk, nem pedig ott. Ez igazán frusztráló. A színház viszont olyan, mint egy folyamat; ott minden az elején kezdődik és a végén zárul le.

A "Ha lenne valakim" című mű magyarországi premierje remek alkalmat szolgáltat a beszélgetésre. Az Orlai Produkció, Göttinger Pál rendezésében és fordításában, december 8-án a 6színben mutatja be a darabot Barta Ágnessel és Mészáros Martinnal a főszerepben. Érdekli, hogyan alakulnak a darab utóéletei? Figyelemmel kíséri, hogy hol és milyen sikerrel állítják színpadra őket?

Igyekszem, mert lenyűgöz, hogy valaki elolvassa a darabomat, azt érdekesnek találja, meg akarja rendezni, de másképp rezonál a történetre, mást gondol róla, mint én. Az sem zavar, ha apró módosítások történnek, számomra nem probléma, hogy a magyar produkcióban Jules és Jim helyett Kim és Jim van.

Legalább huszonöt Hamletet láttam már életemben, volt köztük jó is, rossz is, és nem egy egészen középszerű - ami színházban a legrosszabb -, de a mag, a történet még a legérdektelenebb produkcióban is zseniális marad, hiszen Shakespeare megengedi, hogy valaki több száz évvel később tovább gondolkozzon rajta, ugyanakkor még a dilettánsokkal szemben is képes az ellenállásra. Tegyük fel, hogy van egy film, ami akkora kasszasiker, hogy még az életedben remake-elik vagy rebootolják - de vajon hányat csinálhatnak belőle? Kettőt-hármat maximum. Hamletből meg huszonötöt. És mindegyikben, még a legunalmasabbakban is mindig találni valami egyedit. Ez az egyediség a színház szépsége. Hogy van az üres tér, ahová bejön valaki, ő mond valamit, mások nézik, és a színpad tényleg bármivé alakulhat. Van ennél szórakoztatóbb dolog a világon?