Németország válsága: A leendő kancellár egy elfeledett csodafegyverhez fordul a megoldás keresésében.
A német gazdaság válsága dominálja a februári választások előtti kampányt, amely körül a politikai diskurzus forog. Friedrich Merz, a kancellári poszt várományosa, ígéreteiben világosan tükrözi a német gazdaság aktuális problémáit. Gazdaságpolitikai programja első pillantásra kedvező kilátásokat ígér: a CDU-vezette kormány alatt alapvető piacpárti átalakulásokra számíthatunk, amelyek már számos országban bizonyították növekedést támogató hatásukat. Azonban a szkepticizmus itt is indokolt: a belső és külső kihívások egyaránt gátat szabhatnak a jövőbeli kormány gazdaságpolitikai elképzeléseinek megvalósításában, így a grandiózus ígéretek végül csalódássá is válhatnak. Mindezek fényében a németországi események figyelemmel kísérése elengedhetetlen, hiszen nem csupán Németország küzd strukturális gondokkal; az itt tapasztalt fejlemények komoly tanulságokat nyújthatnak az egész európai kontinens számára.
A német választási kampány középpontjában a gazdasági helyzet áll, ami nem meglepő, hiszen Európa legnagyobb gazdaságának problémái már régóta a figyelem középpontjában vannak. Az előrejelzések szerint a német GDP 2024-ben a második egymást követő évben csökkenni fog, és a 2019 negyedik negyedéve óta tartó stagnálás is aggasztó jele a gazdasági kilátásoknak.
Az okokról már több cikkben írtunk, ám röviden összefoglalva elmondható, hogy az országot egyszerre sújtja strukturális és ciklikus válság is. Az utóbbiak közé sorolható az előző évek magas inflációjának fogyasztást korlátozó hatása, a megugrott energiaárak, az Európai Központi Bank által jelentősen megemelt kamatok és a külpiacok lassulása is. Ahogy korábbi cikkünkben ezt már részletesen bemutattuk, ezek a tényezők egész Európa gazdaságát visszavetik, ám Németországot az átlagnál sokkal jelentősebben érintik a szerkezeti adottságok miatt.
Emellett strukturális problémák is visszavetik a gazdaságot, és a Németországgal kapcsolatos pesszimista közvélekedést látva arra gondolhatunk, hogy az elemzők szerint ezek a tényezők erőteljesebben vannak jelen (ami nem feltétlenül igaz). Ezek közül kiemelkedően fontos a demográfiai tényező, ám olyan strukturális problémák is jelen vannak, amelyeket - a demográfiai tényezőkkel szemben - rövid távon is kezelni lehetne. Ilyen például a versenyt romboló szabályozási környezet és adórendszer, a relatíve rugalmatlan munkaerőpiac, a nem hatékonyan működő bürokrácia, és ide sorolható a fiskális fegyelemhez való túlzott ragaszkodás is (ez utóbbi a jogszabályi környezetben is megjelenik, korlátozva ezzel az aktuális kormánypárt fiskális mozgásterét).
Nem meglepő, hogy a februári választások fő esélyese, a CDU/CSU pártszövetség kancellárjelöltje éppen e témák köré építi kampánystratégiáját.
A német közbeszédet jelenleg olyan erőteljesen áthatja a gazdaság állapota, hogy a választási kampány középpontjában is a növekedés áll. Friedrich Merz, a kereszténydemokrata politikus, érvelését szigorúan a növekedés köré építi. Kíméletlenül bírálja a kormányzó szociáldemokraták politikáját, felemelve a szavát az ország gyenge gazdasági teljesítménye ellen. Ezzel egy időben megnyugtató ígéreteket fogalmaz meg, miszerint képes lesz visszahozni a gazdasági növekedést.
A CDU egyik legkiemelkedőbb választási ígérete az, hogy a következő négyéves kormányzati ciklusban olyan intézkedéseket kíván megvalósítani, amelyek révén Németország 2%-os GDP-növekedést érhet el. Ez egy nagyon ambiciózus vállalás, különösen figyelembe véve, hogy az ország átlagos éves növekedése az elmúlt négy évben gyakorlatilag 0%-ra rúgott. Az ígéret jól tükrözi, hogy a német közvélemény mennyire vágyik a gazdasági fellendülésre és a stabil növekedésre.
Merz számos ígéretet fogalmazott meg, amelyek célja a német gazdaság fent említett strukturális problémáinak kezelése. Az egyik legfontosabb ígéret az adócsökkentés, amely a vállalati jövedelemadókat és a hozzáadott érték adóját egyaránt érintené. A nemzetközi összehasonlítás alapján a német vállalatokat sújtó adóterhek valóban kiemelkedően magasak, és a CDU tervei szerint a jelenlegi 40%-os adókulcsot 25%-ra csökkentenék. Továbbá, a túlórázók és a nyugdíj mellett dolgozók adóterheinek mérséklésével szeretnék ösztönözni a ledolgozott munkaórák számának növelését, mivel az OECD adatai szerint Németországban a munkavégzés intenzitása alacsonyabb, mint a többi fejlett európai országban.
A beígért kiadásokkal együtt az elemzők becslése szerint a CDU intézkedéseinek költségvetési vonzata nagyjából 90 milliárd euró lenne, ami jelentős: a 2025-ös költségvetés szerint a német kormány teljes kiadásai 480 milliárd körül alakulnának, tehát masszív fiskális élénkítésről beszélnénk.
Merz programjában hangsúlyos szerepet kap a források biztosításának kérdése, amely nemcsak a szükséges anyagi háttér megteremtését célozza, hanem egyben a versenyképesség növelésére is irányul.
Például a tartósan munkanélküliek támogatását csökkentené, továbbá a menekültek támogatására szánt forrásokat is mérsékelné. Ezen felül az állami bürokrácia leépítését ígéri, ami együtt járna a jelentős deregulációval, így a központi költségvetés is takarékoskodni tudna.
Merz terve alapvetően erősen a piaci mechanizmusokra épít, és általában véve a befektetési banki tapasztalattal rendelkező veterán politikus elképzelései körül a piacok bizakodó légkört alakítottak ki. Ugyanakkor a szakértők többsége arra figyelmeztet, hogy a szociális kiadások csökkentésére és a karcsúbb államapparátusra vonatkozó ígéretek ellenére a számok nem feltétlenül stimmelnek. Ha a CDU kormányra jutna és sikerülne megvalósítania a terveit, az valószínűleg az államháztartási egyensúly megingásához vezetne.
Elérkeztünk egy lényeges mérföldkőhöz: Németország olyan kivételes helyzetben találja magát, hogy az állami kiadások terén jelentős mozgástér áll rendelkezésre a bőkezűbb költségvetési politikák megvalósítására.
Ahogyan azt már korábban is említettük, a német gazdaság alulteljesítésének egyik lehetséges magyarázata a túlzott fiskális fegyelem. A 2010-es évek elején bekövetkezett adósságválságra adott német reakció a szigorú költségvetési irányelvek bevezetése volt: a folyamatosan csökkenő adósság és az egyensúlyi költségvetés elveit jogszabályokba iktatták. Bár válsághelyzetekben lehetőség van az egyensúlyi fiskális politika felfüggesztésére – mint ahogy ezt a koronavírus okozta válság során is tapasztalhattuk –, az utóbbi években az adósságfék szabályai újra érvénybe léptek. Ennek következtében a kormánynak költségvetési szigorítást kellett alkalmaznia akkor, amikor a gazdaság már amúgy is gyengélkedett, holott ebben az időszakban sokkal inkább anticiklikus fiskális intézkedésekre lett volna szükség.
A német költségvetés helyzete lényegesen jobb képet mutat, mint a többi jelentős európai gazdaságban, beleértve az Egyesült Államokat is. Jelen helyzetben a fiskális hiány ideiglenes emelkedése valószínűleg nem vonna maga után komoly negatív következményeket. A 2010-es évek során folytatott szigorú költségvetési politika és az európai átlagot meghaladó gazdasági növekedés révén Németország adósságpályája is sokkal kedvezőbben alakul, mint az eurózóna többi országában.
Összességében nézve: a költségeket illetően széles spektrum áll rendelkezésre.
A kormányzásra készülő CDU pontosan ezt a célt tűzte ki maga elé. A kereszténydemokraták, akik hagyományosan fiskálisan konzervatív irányvonalat képviselnek, nem csupán az adósságfék-szabály enyhítésével kívánják megújítani politikai programjukat. A Merz által vezetett CDU számos más, a Merkel-korszak vívmányaival ellentétes intézkedést is fontolóra vehet a jövőbeni politikai irányvonal kialakítása során.
Nyilvánvaló, hogy a CDU programja a német gazdaság aktuális kihívásait tükrözi, ám mielőtt túlságosan optimisták lennénk a német fiskális fordulattal kapcsolatban, érdemes árnyaltabban szemlélni a helyzetet. Merz személye jelentős kockázatot jelent: bár karakteres és sokak szerint markáns piacpárti konzervatív-liberális politikus, a CDU-n belül nem mindenki osztja népszerűségét, és a többi párt felé tett éles kritikái könnyen hátráltathatják a koalíciós tárgyalásokat. Egy másik komoly kihívás, hogy a CDU-nak koalíciós partnerre lesz szüksége, esetleg akár kettőre is, amelyek közül a jelenlegi kormányzó baloldali SPD és a Zöldek lehetnek a potenciális jelöltek. Ez különösen bonyolulttá válhat, ha a CDU-val jobban összeegyeztethető FDP nem jut be a parlamentbe. A baloldali pártokkal való kényszerű együttműködés pedig már önmagában is csökkentheti a várható gazdaságpolitika piacpárti irányultságát. Továbbá, fontos kérdés, hogy az AfD és a BSW milyen mértékben tudják befolyásolni a Bundestag összetételét, hiszen akár meg is akadályozhatják az adósságfék-szabályok módosítását.
A helyzet bonyolultságát tovább fokozza számos strukturális kihívás, amelyeket egy egyszerű gazdaságpolitikai váltással nem lehet orvosolni. Miközben Merz ígéretet tett Németország iparának támogatására, ez valószínűleg nem lesz elegendő a kínai autóipar növekedéséből adódó fenyegetések kezelésére. Továbbá, Donald Trump esetleges újabb elnöki mandátuma és az ebből eredő kereskedelmi feszültségek is komoly problémákat jelenthetnek. Merz radikális átalakítási tervei az energia- és iparpolitikában ugyan ígéretesen hangzanak, de az Európai Unióval való összhang hiánya miatt komoly akadályokba ütközhetnek. Emlékezzünk arra is, hogy a külföldi autókra vonatkozó EU-s vámok eltörléséhez Németország ellenszavazata sem bizonyult elegendőnek.
Németország kétségtelenül nehéz időszakon megy keresztül, azonban a helyzet talán nem olyan kritikus, mint ahogyan azt a közvélemény sokszor sugallja. Valóban, a 2019 negyedik negyedéve óta a német gazdaság stagnál, de érdemes megjegyezni, hogy az eurózóna átlagos növekedése is csupán 4% körül alakult ugyanezen időszak alatt, ami szintén nem mondható erős teljesítménynek.
Vagyis egész Európa gyengén teljesített, Németország viszont ehhez képest is némileg gyengébben.
(Csak zárójelben térünk ki rá, de tágabban vizsgálva az is elmondható, hogy nemcsak Európa, hanem az egész világgazdaság gyengébben teljesített ekkor, Kína lassulása is ezekben az években következett be. A nagyok közül tulajdonképpen csak az USA és Spanyolország a kivétel, de mindkét ország esetén egyedi tényezőknek köszönhető a felülteljesítés - ez az országok nevére kattintva olvasható). A német alulteljesítés okairól már szóltunk fent és korábbi cikkünkben: a ciklikus tényezők a gazdaságszerkezeti adottságok miatt jobban sújtották Németországot, mint a többi európai gazdaságot. Az igazi kérdés az, hogy strukturálisan mekkora gondban van Németország. Ezzel kapcsolatban most még nem látunk tisztán, de az elemzők szerint a következő években visszatér a növekedés az országba: a német potenciális növekedést a legtöbb szakérő 0,8-1,1% közé teszi.
Ez alacsonynak tűnik, de tulajdonképpen nem az.
Nem véletlen, hogy Németország némileg alulteljesítő lehet az eurózónához viszonyítva, ahol a potenciális növekedési ütem körülbelül 1,5% körüli. Azonban fontos megjegyezni, hogy a német gazdaság alapvetően kedvezőbb kiinduló helyzetből indul, hiszen fejlettebb a többi európai nagygazdaságnál. Ennek következtében természetes, hogy az egyensúlyi növekedési ütem alacsonyabb lehet.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a foglalkoztatottsági és egyensúlyi mutatók Németországban kedvezőbb képet mutatnak, mint Franciaországban, Olaszországban vagy Spanyolországban. A demográfiai tényezők figyelembevételével az 1% körüli várható növekedés azt sugallja, hogy a fejlettségi mutatók Németországban továbbra is javulni fognak. Összességében a helyzet nem tökéletes, de messze van a tragikus állapottól, és ez a megállapítás Európa szintjén is érvényes.
A német gazdasági válság talán azért vonzza annyira a figyelmet, mert egy rendkívüli helyzetet tükröz. A 2010-es évek során Németország kiemelkedett az európai nagygazdaságok közül, hiszen kedvező makrogazdasági és egyensúlyi mutatók ellenére is dinamikusabb növekedést mutatott, mint sok más ország. Friedrich Merz és a CDU ígéretei között szerepel, hogy a 2000-es évek elején végrehajtott strukturális reformokkal párhuzamosan vissza tudják hozni a német gazdaság korábbi lendületét. Ez a fajta kommunikáció önmagában is gazdaságpolitikai eszközként funkcionál, hiszen a német gazdaság kihívásait részben a piaci szereplők pesszimista hozzáállása táplálja. Egy aktív és proaktív gazdaságpolitika pozitív hatással lehet a közvélemény hangulatára, ami pedig egyfajta gazdasági élénkítést eredményezhet.
Bár a CDU-kormány várható ígéreteivel kapcsolatban nem árt némi kételkedés, mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni, hogy a potenciálisan piacpárti és versenyképességet növelő konzervatív-liberális gazdaságpolitika vajon képes-e valamilyen növekedési többletet generálni. Európa számos jelentős gazdaságának hasonlóan sürgető szüksége van a szerkezeti reformokra, mint amire Németországnak is szüksége lenne.
