A populizmus és az értelmiség kapcsolata egy különösen izgalmas és ellentmondásos téma. A populizmus, mint politikai jelenség, gyakran a hétköznapi emberek hangját hirdeti, szemben a hagyományos elitizmusra épülő politikai diskurzusokkal. Az értelmiség ez
Természetesen, hogy a közelmúltban hazánkban a kormánypárti sajtó gyakran hivatkozik Richard Nixon klasszikus megjegyzéseire. A Watergate-botrány árnyékában bukott le az egykori republikánus elnök, aki 1972-ben, egy kiszivárgott telefonbeszélgetés során Henry Kissingernek ezt mondta: "A média az ellenség. A média az ellenség. Az establishment az ellenség, a tudósok az ellenség, a tudósok az ellenség. Ezt írd le egy táblára százszor."
A megfogalmazott állítás ma is a populista politikai diskurzus alapvető eleme lehet világszerte. A sajtó ellenségként való kezelésének szükségességét nem kell részletezni, hiszen a nyilvánosság teljes kontrollja kulcsszerepet játszik többek között az orbáni típusú kommunikációs irányításban. A kizárólag Fidesz-képviselőkből álló Médiatanács vitatható döntései, a Népszabadság megszüntetése, valamint a Klubrádió frekvenciájának elvétele mind azt a célt szolgálják, hogy Magyarországon a kormánypárti média domináljon, ezzel manipulálva a közvéleményt. Ki az a diktátor, aki megengedné, hogy a független hírek fényt derítsenek a körülötte zajló visszaélésekre?
A hagyományos politikai osztály, az establishment ugyancsak közismert okok folytán minősül ellenségnek az akarnokok számára. Hogyan tartható teljes kontroll alatt egy ország, ha azok a fránya fékek és ellensúlyok működnek? Nota bene: Orbán Viktor még az alkotmányozó parlamenti többség birtokában is fontosnak tartotta, hogy mondvacsinált indokokkal bevezetett rendeleti kormányzás útján kapcsolja ki a törvényhozást.
De vajon mi késztette Nixont arra, hogy az "ellenség" címkéjével illette a professzorokat, vagyis a tudományos elit képviselőit? Csupán arról van szó, hogy ezek a látszólag ártalmatlan, szobatudományos figurák előbb-utóbb számon kérik a szakmai integritás hiányát a rendszerint ügyetlenül kormányzó zsarnokoktól? Vagy talán a hataloméhség az, ami dominál itt, például az akadémiai javak iránti, Orbán által is megélt sóvárgás?
Ha a mélyebb okokat keressük, legalább a múlt század első feléig kell visszamennünk, amikor Németh László írónk egyik esszéjében zseniális megfigyelőképességgel dokumentálta az értelmiség és a kétkezi munkások között feszülő ellentétet; azt, hogy a közjogi egyenlősítésük folytán öntudatra ébredt alacsony képzettségűek nem akarnak megtűrni többé maguk fölött egy szellemi elitet. Ez magyarázza, hogy a világjárvány idején szignifikáns népszerűségre tett szert az oltásellenesség, és ennek betudhatóan hitték el rengetegen a hazai filozófusokra szórt kormányzati rágalmakat. A populisták érzékelik ugyanis a társadalom szövetének ezt a sajnálatos felfeslését, és szövetséget ajánlanak az értelmiség ellenében az alacsonyabban iskolázott tömegeknek. Ez segítette hatalomra Orbán Viktoron kívül többek közt Donald Trumpot is.
De csak egy az értelmiség és a "kékgallérosok" közötti, kölcsönös tiszteleten alapuló társadalmi szerződés létrejötte akadályozhatja meg, hogy Richard Nixon mai utódai közellenségnek kiálthassák ki a professzorokat.
