Tóth Flóra: A 11 éves gyermekem mostantól telefon tulajdonosa!

A digitális szülőségről már évek óta írok és olvasok, de azt hiszem, a valódi kihívások csak most kezdődnek. Most, hogy a gyermekem megkapta az első telefonját, úgy érzem, átléptünk egy fontos küszöböt. Mivel ez a készülék hivatalosan is az övé, és elkezdett önállóan közlekedni, új szakaszba lépünk. Még csak az elején járunk ennek az izgalmas kalandnak, de szeretném megosztani, hogyan indítottuk el ezt az új fejezetet, és összegyűjtöttem azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek most foglalkoztatnak. Tóth Flóra írása.

A nagyobbik lányom harmadik osztályos volt, amikor hazajött azzal a híreszteléssel, hogy rajta kívül már "mindenkinek" van telefonja az osztályában – és ő is szeretne egyet. Az a "mindenki" valójában csupán három gyermeket jelentett, akik közül kettő azért kapott telefont, mert már önállóan közlekedtek (az egyikük, ha jól emlékszem, még nem is okostelefont használt), míg a harmadiknak a suliba nem volt szabad bevinni a készülékét (azon a vidéken, úgy tűnik, még más idők jártak).

A lányom most ötödikes, így már több mint két éve éljük át azt a nyomást, ami a gyerekektől érkező kérdések és megjegyzések következményeként jelentkezik. Az alcímben megidézett mondat is többször elhangzott, de valahogy mindig könnyebb elviselni az ilyen megnyilvánulásokat, ha tudom, hogy a saját nézeteim helytállóak (más területeken nem mindig érzem ezt ennyire biztosnak). Két dologban viszont soha nem volt kérdés számomra: 1.) ijesztő, hogy a gyereked zsebében ott lapul az egész internet világa, 2.) és hogy ez a helyzet egy bizonyos ponton elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Körülbelül egy évvel ezelőtt közösen döntöttünk arról, hogy a családunkban két fontos feltételhez kötjük az otthonról elvihető okostelefon megszerzését: az egyik a felső tagozat megkezdése, a másik pedig Annemarie Bon "Fake!" című könyvének elolvasása, amely magyarul is megjelent.

A könyv alcíme így szól: "Minden, amit érdemes tudnod a hamis információkról, a megtévesztésekről és a titkos összeesküvések világáról."

Mivel a lányom jelenleg még nem rendelkezik közösségi média profilokkal (kivéve a csetelést, de erről később beszélek), elsődleges célunk az volt, hogy megtanítsuk neki: ami az interneten található, nem mindig tükrözi a valóságot.

Mivel én is gyakran merítek az internet kimeríthetetlen információtengeréből, ezért a helyzet viszonylag egyszerűnek tűnt: megkérdeztem tőle, hogy szerinted szoktam-e ostobaságokat mondani. A válasz persze egyértelmű volt: igen (hiszen egy kisgyerekről beszélünk, jó, hogy nem azt mondta, csak ostobaságokat tudok kitalálni). Ezt követően csak annyit fűztem hozzá, hogy néha előfordul, hogy az online térben is elmondok vagy leírok valami butaságot, még a legjobb szándékkal is – így máris ott volt a kiindulási pont.

Ebben valóban nagy segítséget nyújt a Fake! - és nem csak beszéd szintjén.

a könyv végére érve egyfajta megkönnyebbülést érzett. Az olvasás során sokszor meg kellett állnia, hogy átgondolja a történetet, a szereplők motivációit és a cselekmény fordulatait. Ez az élmény azonban végül gazdagította a világát, és új perspektívákat adott neki. Ahelyett, hogy csak a történet folytatására koncentrált volna, felfedezte a mélyebb jelentéseket és az író szándékait. Miközben az osztálytársai már rég a legújabb alkalmazásokat pörgették a telefonjaikon, ő folyamatosan küzdött a szöveggel. Sokan megmosolyogták, hogy a régi, papíralapú könyvek varázsát keresi, de ő tudta, hogy ez az utazás neki szól. Amikor végre a könyv utolsó oldalához ért, nem csupán a történet véget érését érezte, hanem egyfajta belső diadalmat is – megértette, hogy az olvasás nem csupán szórakozás, hanem egy lehetőség a fejlődésre, az önismeretre és a világ megértésére. Aztán, ahogy lecsukta a könyvet, egy széles mosoly terült el az arcán. A telefonok és a gyors információáramlás világában ő talált valamit, ami valóban értékes volt: a lassú, tudatos olvasás élményét. És bár az osztálytársai továbbra is a legújabb trendekre hajtottak, ő tudta, hogy a könyvek világában mindig is lesz helye azoknak, akik hajlandóak időt szánni a mélyebb kapcsolatokra – legyenek azok a karakterek, vagy akár a saját gondolataik.

Sokféle izgalmas témát érintettünk a beszélgetés során, kezdve a laposföld elméletétől egészen a forráskritika alapjain át a Wikipédia sajátos világáig. Különösen érdekes volt, ahogy ő is árnyalta a Wikipédia szerepét, hiszen nekem is van lehetőségem szerkeszteni azon az oldalon.

Nem mondom, hogy mindenki így adjon telefont a gyerekének, és tudom azt is, hogy én extrém módon érzékeny vagyok ebben a kérdésben. Amikor már minden elérhetővé vált az interneten (mármint információ tekintetében), akkor én a húszas éveim elején jártam, és elég sokat tudtam a világról - így sokkal könnyebb volt megállapítani az olvasott, látott dolgok valóságtartalmát is. Egy tízes évei elején járó gyereket viszont még nagyon könnyű tévútra vinni. Ezért ragaszkodtam annyira a könyvhöz. Azóta pedig rendszeresen beszélgetünk olyan dolgokról, amikre rákeres, legyen szó a Blackpink ideiglenes feloszlásának okairól vagy éppen az ötperces receptekről.

Nagyon kevés dolog van az életben, amiben ultrakonzervatív nézeteket vallok, de az, hogy egy gyereknek mikor kell regisztrálni bármilyen közösségi felületre, pont ezek közé tartozik. 17 éves voltam, amikor elindult az iWiW és a Myspace, előtte chatszobák és fórumok voltak, ahol beszélgettünk és emojikat küldözgettünk egymásnak. Az, ami ma a social média és kommentkultúra, ha használhatok ilyen nagy szavakat, már bőven a felnőtt életemben alakult ki. És ugyan

Bár a jelenlétem viszonylag korlátozott, mégis számos olyan bántó megjegyzés, cikk, poszt vagy kép maradt meg bennem, amelyekre a mai napig élénken emlékszem.

Sokan írták nekem, hogy undorítónak tartanak, hogy nem érzik bennem az igazi nőiességet, vagy éppen, hogy túlsúlyosnak találnak. Olyan dolgokat kívánnak, mint hogy a gyerekeim fogságban nőjenek fel. Mindezeket képes vagyok humorral kezelni, és bár nem bántanak annyira mélyen, valahogy mégis megmaradnak az emlékeimben. Talán nem véletlen, hogy mindegyik visszajelzés élénken él bennem. Közben pedig fontos megjegyezni, hogy ezekben a pillanatokban is egy már kialakult önértékeléssel rendelkező felnőtt voltam.

Ezért tartom rendkívül aggasztónak a közösségi médiát már 13 éves korban is, különösen a lányok számára. Ők sokkal inkább belemerülnek az állandó versengés és a láthatóság kényszerébe, ami súlyos lelki sebeket ejthet rajtuk. Az önértékelésük és identitásuk könnyen sérülhet ebben a folyamatos összehasonlítgatásban, ami hosszú távon komoly hatással lehet az életükre.

A fiúk számára az online világ bizonyos aspektusai kifejezetten veszélyesek lehetnek. Ezzel kapcsolatban már korábban is megosztottam a gondolataimat Kate Winslet nyilatkozata kapcsán, és továbbra is kulcsfontosságúnak tartom ezt a témát. Kihívást jelent számunkra, hogy miként tudjuk megerősíteni gyermekeink önbizalmát ebben a környezetben. Úgy vélem, hogy ez egy olyan időszak lesz, amely fokozott tudatosságot és aktív jelenlétet igényel tőlünk szülőktől.

A félig poénos stratégiám az, hogy minden social-felületen jelen vagyok (igen, BeRealen is, ami elvileg a fiataloké), ezzel cikivé téve az összeset, hátha a gyerekeim már nem akarnak regisztrálni oda, ahol az uncsi és öreg anyjuk előbb ott volt. Meglátjuk, mennyire válik be.

A gyerekem azért vágyott a telefonra, mert szeretett volna egyedül iskolába járni, mint az osztálytársai. Így természetesen felmerült a lokátoros követés lehetősége is. Úgy gondolom, hogy ez a megoldás csak kölcsönös bizalmon alapulhat, különösen a mi családi dinamikánkban.

Megbeszéltük, hogy nézhetjük egymást, jelenleg még figyelem is minden hazaúton, de szerintem az én aggodalmam is enyhülni fog, ahogy az ő érdeklődése is az én tartózkodási helyem iránt.

A képernyőidő kérdése folyamatosan napirenden van, de jelenleg még mindig konzultációs alapon üzemel a rendszer. Emiatt nem érzem indokoltnak, hogy távolról beavatkozzak. Ugyanakkor nem zárkózom el attól a lehetőségtől, hogy a jövőben ez a helyzet megváltozzon.

Természetesen tudom, hogy mire gondolsz a korlátozásokkal kapcsolatban, de addigra ő már valószínűleg rég felrakott egy olyan alkalmazást, ami kijátsza ezeket. Ezért szerintem alapvető fontosságú, hogy magunk kezdjünk el dolgozni a képernyőidőnk szabályozásán, és létrehozzunk néhány közös irányelvet az otthonunkban arról, mikor és milyen környezetben célszerű letenni a telefonokat. Ezt a lépést minél előbb érdemes megtenni, mert a helyzet csak rosszabbodhat a jövőben.

És akkor

még egy fontos téma: vajon joga van-e egy szülőnek belenézni a gyereke telefonjába? Szerintem igen is, meg nem is.

A gyerekem osztályában Messenger-csoportban kommunikálnak (FB-regisztráció nélkül), ami elvileg szintén 13 éves kor fölött használható (egyébként a nagyobb csoportos kommunikáció tanári moderálással zajlik, ami szerintem csodálatos). A regisztráció alatt előzetesen jeleztem a lányomnak, hogy amíg nincs 13 éves, bizony bármikor belenézhetek az üzeneteibe (vele együtt tettem ezt eddig meg, és később sincs szándékomban másképp).

Ez nem olyan, mint egy lokátor, ahol bármiféle kölcsönösség lenne; értelemszerűen nem nézhet bele az én telefonomba. Ráadásul nem is ugyanabban a korosztályban vagyunk, és nem is hiszem, hogy a szülőknek és a gyerekeknek minden tekintetben ugyanazok a jogai és kötelességei lennének a családi dinamikában. Bár úgy vélem, a gyerekem semmivel sem figyelmesebb a telefonjára, mint én voltam a koromban, mégis úgy érzem, hogy egy ideig nálunk az a gyakorlat fog fennállni, hogy a gyerekek a szülők korábbi készülékeit használják. Tudom, hogy egyes helyeken ez státuszszimbólumként funkcionál, és nagyon remélem, hogy a gyerekeim sosem kerülnek ilyen környezetbe (de ha mégis, akkor majd reagálunk rá). Ugyanakkor nem tartom rossz ötletnek, hogy később saját maguk gyűjtsenek telefonra, akár nyári munkával.

Úgy érzem, hogy alaposan kifejtettem, hogyan zajlottak nálunk a dolgok eddig, de kíváncsian várom a ti tapasztalataitokat is! Osszátok meg velünk kommentben a saját történeteiteket!