A budafoki hajléktalankirály Grazban havi négyezer eurót könnyedén összegyűjtött adományokból.

Zoltán, régi ismerősünk, a nyári budafoki hőségben barátságot kötött a Duna-parti mini sátortábor egyik lakójával. Ez a 64 éves dédnagyapa nem az a típus, aki könnyen feladná a függetlenségét; még a világ összes kincséért sem lépne be egy poloskás hajléktalanszállóra, ahol karácsony szentestéjén 97 ezer forintot loptak el tőle. Ehelyett inkább a hétvégék alkalmával sörösdobozok és üdítősflakonok visszaváltásával keresi a kenyerét, ami akár hatvanezer forintot is hozhat neki. Az Index csapata elkísérte ezt a négygyermekes férfit gyűjtögető útjára, hogy bemutassa, hogyan küzd meg a mindennapok kihívásaival.

Kedd délelőtt van, didergetően süvít az októberi szél, hol van már a júliusi kánikula, amikor négy hónapja megismert hajléktalan barátom - nyugodtan nevezhetem így a 64 éves, jó kedélyű férfit - még vígan lubickolt a Dunában, itt, a budafoki Városház tértől alig száz méterre. Hetente legalább egyszer találkozunk, rendszerint levág egy doboz sörre, de olyan sármosan húz le, hogy cseppet sem érzem kellemetlennek. Pláne, hogy mindannyiszor mosolyogva teszi hozzá:

Ha már pályázatot nyertél a rólunk írt múltkori riportoddal, akkor igazán meghívhatsz egy italra!

Valójában van benne némi igazság, így aztán nem is lepődtem meg, amikor legutóbb a budafoki postán éppen a 30 000 forintos nyugdíjasutalványomat vettem át. Ezzel a kis gesztussal a kormány próbálja megnyerni a szimpátiámat. Miközben a napfényben ücsörögve, a piac előtt számolgattam a borítékból előkerült 5000 forintos vouchereket, Zoltán hirtelen, mintha a levegőből pottyant volna mellém. Olyan volt, mintha valamilyen rejtett érzéke figyelmeztette volna, hogy hamarosan egy kis pénz érkezik a közelbe.

Mi ez a sok utalvány? Nyugodtan megdobhatnál egy ötezressel...

Mivel úgy éreztem, hogy ez a harmincezer forint igazán csak úgy rám köszönt, és az igazságérzetem is tiltakozott, hiszen nem dolgoztam meg érte, pár másodpercnyi habozás után odacsúsztattam Zoltánnak az egyik csekket. Megemlítettem neki, hogy ezzel nem lehet alkoholt venni a boltban. "Azt nyugodtan bízd rám" - legyintett magabiztosan, és az igazat megvallva, nem volt egy pillanatnyi kétségem sem afelől, hogy remekül ki fogja találni, hogyan lehet az élelmiszerjegyet sokkal izgalmasabb dolgokra váltani.

No de most nem tűz a nap, jópofa tábortűz ég Zoltánék sátra előtt, víz melegszik lavórban, a forró vízben pedig egy adag készétel fő fóliában. Meg egy kis mosdóvíz.

"Esztikének melegítem, mert ne hidd azt, hogy mi, hajléktalanok, csak koszosak vagyunk" - mondja, miközben önérzetesen kihúzza magát. "Pár hete találkoztam egy lánnyal, 25 éves, olyan gyönyörű, hogy te is ámulatba esnél, ha látnád! A lányom pedig kétszer annyi idős, mint ő." Amikor arra bíztatom, hogy hívja ki Esztikét a sátorból, az arca hirtelen elsötétül: "Nem fog kijönni, mert szegénykének félnie kell. Tudod, autista."

Esztike helyett egy földszintes, ravasz méregzsák ugrik ki a sátorból. Ő Picur, aki állítólag törzskönyvezett tacskónak számít. Ahelyett, hogy bemutatkozna, egy éles harapással üdvözöl, ami a bokámba fúródik. Szerencsémre a farmerem védelmet nyújt, így csak a meglepetés marad, ami belém hasít.

A múltkor vettem a cigányoktól, hároméves, most viszem az állatorvoshoz beoltatni. Meg sérvműtétre

Zoltán büszkén mutatja Picur hasán a dudort. Én megjegyzem, hogy a műtét költségei bizony nem lesznek bagatell dolgok, de ő csak annyit felel, hogy harmincezer forint, és ne merjem azt gondolni, hogy ne lenne rá elegendő pénze.

Őszintén bevallom, még csak nem is gondoltam erre. Főleg, amikor a barátom belemerül a mesélésbe, és közben hiába várjuk Esztikét. Néha felhangzanak a sátor mélyéből az unszolások, hogy húzzunk el, de Zoltán nyugodtan int, hogy ne törődjünk vele. Aztán belekezd egy olyan történetbe, hogy csak ámulok: „Tudod, 2016 és 2018 között Grazban éltem. Magammal vittem az akkori barátnőmet is. 2009 óta hajléktalan voltam, akkor adta el a feleségem a házunkat a fejem fölül. Szóval, Grazban körülnéztem, és nem bántam meg. Először koldulnunk kellett. Suldigung, kleine geld essen. Ezt a mondatot gyorsan megtanultuk németül, és ez lett a belépőnk.”

Amikor rákérdezek, hogy mindez mennyire hatott az osztrákokra - nem éppen így fogalmaztam -, ő viszont visszakérdez.

Hogy micsoda?! Az öt- és tízeurósok szinte csak úgy záporoztak, egy hónap alatt simán összejött négyezer. A Globus áruház előtt szabadtéri mozi üzemelt, ahova beültem, hogy megnézzem a Pillangót Dustin Hoffmann főszereplésével. Régi, fekete-fehér filmek pörögtek, az egész tér zsúfolásig tele volt nézőkkel! Egy kis konténerből vetítettek, a nézőknek felfújható székek álltak rendelkezésre, amiket az előadás végén összeszedtek. Én mindig segítettem nekik, és soha nem kaptam kevesebb mint 150 eurót borravalóként. Sokszor még egy karton sört is kaptam jutalmul. Aztán levittem az aluljáróba, és a románoknak féláron eladtam. Tudod, nem vagyok nagy sörivó, inkább a bort preferálom.

"Nem akartalak megbántani, tudod, volt nekem gyerekszobám!" – így válaszol, miközben a dobozos sört elfogadja, amit már régóta hozok neki. Valahogy sosem tudta visszautasítani. De ami igazán foglalkoztat, az az, hogy ha Grazban olyan fényűző élete volt, miért döntött úgy, hogy hazajön? Erre a kérdésre pedig így reagál:

Hát, a gyerekek és az édesanyám miatt történt minden. Sajnos megbetegedett, és nagyon vigyázni kellett rá, de végül sajnos elment, mindössze 99 éves korában, egy héttel azután, hogy hazatértem. Tudod, négy csodás gyerekem van. A Szilvi Manchesterben él, és már dédunokám is van, akire nagyon büszke vagyok! A keszthelyi unokám már huszonhárom éves, és időmilliomosként sok élményt gyűjtött össze. Én pedig tizenhét voltam, amikor az első kisfiam világra jött. Azóta is csak pörög az élet!

Bevallom, sosem volt még alkalmam találkozni egy 64 éves dédnagypapával.

Zoltán egyre inkább elmerül a mesélés örömében: "Az egyik lányom Tökölön él, míg Zsoltika Marcaliban található. Mindketten azt javasolják, hogy költözzek hozzájuk, de a legkevésbé sem érdekel ez a lehetőség. Hogy is mondhatnék le a szabadságomról?! Vagy esetleg költözzek be egy hajléktalanszállóra? Ugyan már, nem vagyok hülye! Pár éve, egy véletlen folytán, ott töltöttem a karácsonyt, és képzeld, szenteste ellopták a 97 ezer forintomat!"

Zoltán szavaiból árad a csövesromantika, és néha elgondolkodom, hogy talán mégiscsak jó dolog hajléktalannak lenni. Folyton bizonygatja, hogy Esztikével együtt él, együtt sütnek-főznek, még rántottát is készítenek. Most pedig Picurnak, a kutyájának, hat ezer forintért vásárolt kutyakaját, mert már igazi családot alkotnak, Picur pedig nem csupán háziállat, hanem a család tagja is. A fürdéshez a Galvani utcába járnak, a máltai intézményhez, ahol reggel fél kilenc és kilenc között lehet reggelizni: egy kávé és egy szendvics jár mindenkinek. Az ajtó előtt hosszú sorok kígyóznak, olykor akár százan is összegyűlnek, várva a reggelire.

Rápillantok a sátor bejáratára, és megakad a szemem egy szinte vadonatúj Lacoste teniszcipőn. Amikor érdeklődve rákérdezek, hogyan került ide, Zoltán arca hirtelen megkeményedik, mintha csak megsérteném a büszkeségét.

Hogyhogy hogy? A Körtéren szemetet gyűjtögettem. El sem hiszed, mennyi kincs landol a kukákban! Esztike a Filában pörög, azt is úgy kapta, ahogy van. Hintőporral teleszórjuk, és irány a móka! Ráadásul van egy lángszóróm is!

Amikor meglátja értetlenkedő tekintetemet, előkap egy dezodoros flakont, és ráfúj vele a pislákoló tűzre. Felcsap a méteres láng, ijedten hőkölök hátra, ő meg folytatja mondandóját, merthogy még nem fejezte be: " Grazban elektromos géppel is takarítottam havi háromezer euróért, mellette még koldulni is maradt időm. Itt, nálunk, csöves dízel sz.rok vannak, azzal takarítják a piacteret is. Mit gondolsz, miért megy ki mindenki Ausztriába? Én először a Caritasnál laktam, napi egy euróért. Hófehér köntös, tusfürdő, kétszemélyes szoba, franciaágy, olyan volt, mint egy négycsillagos szálloda. A kis elektromos géppel napi három-négy óra alatt megvoltam a melóval, felvettem a háromezer eurós fizetésemet, aztán koldultam munka után. A lányaimnak küldtem haza a sok eurót."

Idehaza minden más. Lassan itt a tél, és a sátor bármennyire összkomfortos is, Zoltánék két hét múlva beköltöznek az Aszódi úti hajléktakanszállóba. Félti a kiskutyáját, nehogy megfázzon. Egyelőre várólistások, kevés a hely. De van még sztori Zoltán tarsolyában.

Egyszer, amikor a helyi piacon jártam, egy igencsak feltűnő jelenetnek lehettem szemtanúja. Egy férfi lépett ki a vadonatúj BMW-jéből, és már a megjelenése is figyelemfelkeltő volt. A kocsi fényei csillogtak a napsütésben, ahogy ő büszkén nézett körbe. Nem bírtam magammal, odamentem hozzá, és megdicsértem a járgányát. Azt mondtam, hogy igazán szép autója van, és hogy látszik, nem most kezdte az autók világát. A szemében egy kis büszkeség csillant meg, és egy mosoly kíséretében mesélni kezdett az autó iránti szenvedélyéről, valamint arról, hogy mennyi időt és energiát fektetett abba, hogy eljusson idáig. Az egész találkozás olyan kellemes és inspiráló élménnyé vált, hogy a piaci vásárlásom már csak másodlagos lett.

Azonnal a tenyerembe csúsztatott ezer forintot. Különben is, részben abból tartom fenn magam, hogy Metropolt osztogatok az utasoknak az aluljáróban. De ez a munka nem a szívem csücske, a huzat itt elég kellemetlen. Ráadásul csak száz-száztíz ezer forintot keresek havonta, amiért nem éri meg ennyit fagyoskodni.

Esztikét a világ legnagyobb kincséért sem tudjuk kicsalogatni a sátorból, így Zoltánnal elindulunk felfedezőútra. Kicsit későn érkezünk, a kukák már üresek, csupán néhány üdítős flakon hever a földön. Megérkezünk a Sparhoz, ahol a visszaváltó gép vár ránk, de bent a biztonsági őr olyan figyelemmel követ minket, mintha csak a legnagyobb bűnözőket lesné. Amint fotós kollégám rákattint a gépre, azonnal odasiet, de már késő, a pillanat megörökítve. Felvesszük az utalványt, néhány száz forintot zsebre is vágunk, majd tovább indulunk a Városház tér felé. Zoltán viszont még megáll egy pillanatra, leemel egy palack bort a polcról, és mosolyogva odaadja nekem.

Valóban, megérdemlem ezt a figyelmet és elismerést, nem igaz?

Aztán már a budafoki főtér szívében állunk, és betérünk a palacsintás hölgy különleges kis helyére. Zoltán és a hölgy régi ismerősként üdvözlik egymást, mintha csak tegnap találkoztak volna. Mivel már itt vagyunk, rendelek egy gőzölgő, habos kávét, ami remekül illik a hangulathoz. Zoltán nem ellenkezik, sőt, úgy tűnik, élvezi a pillanatot. A benti meleg és a kellemes légkör körülölel minket, és körülbelül negyedóráig beszélgetünk, mígnem újra elindulunk a tér felé.

A villamosmegállóban egy gyanús figura lapul, akinek a tekintete nem éppen barátságos. Olyan, mintha csak véletlenül bóklászna, de aztán mégis belenyúl a kukába, és előhúz belőle két üres sörösdobozt. Zoltán nem tudja megállni, hogy ne szóljon hozzá.

A köcs.g! Hát tudhatná, hogy ez az én vadászterületem, és hogy pofátlanság ide betolakodni. Emlékszem, legutóbb egy betolakodó csövest jól orrbavágtam, mert nem tűröm, hogy elorozzák előlem a zsákmányt. Itt bizony nem úgy mennek a dolgok!

A gyűjtögető túra lassan a végéhez ér, és a bevételek nem éppen bőségesek. De Zoltán számára a friss üveg bor, a krémes kávé és a hűsítő doboz sör kárpótolja a fárasztó sétákért. Még két hét vár rájuk a sátorban, aztán irány az Aszódi úti szálló. Mert bár a szabadban élni romantikus kaland, a telet fedél nélkül nehéz átvészelni. A biztonságos menedék elengedhetetlen.

(Borítókép: Zoltán és Picur. Fotó: Mult Roland / Index)